Erik

-   Végre magához tért!

A férfi ezt hallotta először, amikor visszanyerte az öntudatát és kinyitotta a szemét. Egy húsz év körüli lány állt az ágya mellett, sötétkék ruhában, homokszínű haját laza copfba fogva viselte.

Ki lehet ez? – kérdezte magától a férfi. – Még sosem láttam. Egyáltalán, hogy kerültem ide? Körülnézett. Egy kicsi, de barátságos szobában találta magát. Furcsállta ezt, mivel utolsó emléke az az út menti fa volt, amelynek tövében összeesett.

-   Hol vagyok? – kérdezte.

-   Egy kis faluban, Párizstól nem messze – felelt a lány, még mindig mosolyogva. – Élet és halál között lebegett. Ha nincs az apám, maga már nem élne.

A férfi felsóhajtott. Lehet, hogy jobb lett volna meghalni, gondolta. Eszébe jutott, miért is hagyta el Párizst. Christine…

-   Miért nem hagytak meghalni?! – fakadt ki hirtelen. Az emlékei feldühítették: üldözői, és az, hogy a nő, akit szeretett, mással él és boldog.

-   Becsületből nem hagyhattuk! – kiáltott fel a lány. – Gondolom, nem maga kérte, hogy lőjék vállon! Vagy tévedek? Hálátlan alak – morogta az orra alatt.

-   Tudja, az apám a helyi lelkész – folytatta a lány kis idő múlva. – Már csak ezért sem hagyhattuk magát sorsára.

-   Lelkész? Akkor most bizonyára mindenki azt hiszi, itt a Sátán küldötte!

A lány a férfira nézett, torz arcára, melyből egy dühtől izzó szempár meredt kifelé. Már nem ijesztette meg, hozzászokott a látványához.

-   Csak apám és én tudunk magáról – mondta. – Meg az orvos. Még hogy a Sátán küldötte! Ezt a badarságot!

-   Ha a kisasszonyt mutogatták volna ketrecben kölyökkorában, nem így beszélne!

Ketrecben mutogatták? – a lány megremegett erre a kijelentésre. Lehajtotta a fejét. Szeme könnyekkel telt meg, ahogy elképzelt egy magányos fiút egy kupac szalmán ülni egy ketrecben, melyet nevető emberek álltak körül. Felsóhajtott, majd felemelte a fejét. Kisimította a kósza hajtincseit az arcából, és ekkor észrevette, hogy a férfi őt nézi. Az gyorsan elkapta a tekintetét, mert bár nem találta a lányt különösebben szépnek, valami miatt mégsem tudta róla levenni a szemét.

Egyszer csak felkelt az ágyból, és az ajtó felé indult.

-   Maga meg hová igyekszik? – kérdezte a lány, miután kissé összeszedte magát.

-   Nem maradhatok – válaszolta a férfi, és tovább botorkált a konyha irányába.

Járása bizonytalan volt; léptei lassúak és nehézkesek.

-   Még nem mehet el! – ellenkezett a lány. – Túl gyenge hozzá. Járni is alig bír! Nem épült föl teljesen.

-   Nekem már úgyis mindegy.

-   Hogy mondhat ilyet?! Senkinek sem mindegy!

-   Ha átélte volna azt, amit én, hagyna elmenni.

-   De nem hagyom. Különben is, a maszkja a szobában maradt.

A férfi nem szólt. A lány kezdte jobban felpaprikázni a hangulatát. Már-már azon volt, hogy kezet emel rá, de valahogy nem vitte rá a lélek.

-   És legalább három napja nem evett – folytatta a lány. – Biztos éhes.

Egy pillanatra hátat fordított a férfinak, aki már ütésre emelte a kezét. Ám ekkor izmai elernyedtek, a térde megroggyant, és csak a lány segítségével tudott talpon maradni.

-   Maga is látja, hogy még gyenge – dorgálta meg fiatal ápolója. – Jöjjön, visszakísérem az ágyába. Aztán hozok magának levest.

A férfi visszafeküdt az ágyába. Ha erősebb lennék, talán már nem élne, gondolta magában. De nem bánthatom. Az adósa vagyok. Megmentette az életemet, és nem riasztja el az arcom sem.

A lány ekkor tért vissza egy tálcával a kezében; a tálcán pedig egy tányér forró leves gőzölgött. Letette azt a férfi elé, aki bizonytalanul kanalazni kezdte az ételt. Akkor tudatosult benne, hogy már napok óta nem evett, és farkaséhes. Néhány perc alatt kiürítette a tányért. A lány mosolyogva nézte.

-   Ahogy elnézem magát, uram hányattatott sorsa lehetett – jegyezte meg.

-   Ne bolygassa a múltamat! – szólt rá a férfi.

A lány elvette tőle a tálcát, és kivitte.

-   Most pedig pihenjen le – mondta, miután visszatért a szobába. – Ha bármi szüksége van, a szomszéd szobában leszek.

Megfogta az éjjeliszekrényen lévő gyertyát, és az ajtó felé indult vele, majd hirtelen visszafordult.

-   Uram, megtudhatnám a nevét? – kérdezte.

-   Fantom – morogta a férfi. – De régen… régen Eriknek hívtak – tette hozzá valamivel lágyabb hangon.

-   Én Joséphine vagyok – mutatkozott be a lány is. – Erik – ízlelgette a nevet. – Nem baj, ha ezentúl így szólítom?

-   Úgy szólít, ahogy akar – vetette oda a férfi.

-   Akkor… jó éjszakát, kedves Erik – búcsúzott Joséphine, és bizonytalanul megsimogatta a férfi arcát.

Az egy szót sem szólt. Joséphine elindult kifelé, és az ajtóban elfújta a gyertyát.

A férfi megborzongott, amikor a lány hozzáért. Érintése Christine-et juttatta az eszébe, s ez az emlék halvány mosolyt csalt az arcára.