Az Anyegin befejezése

Alekszandr Szergejevics Puskin bosszúsan csörtetett lefelé bolgyinói házának régi, nyikorgó falépcsőjén, miközben bordó selyemmellényének gombjait igazgatta. Sötét, göndör haja még kócos volt, fekete szeme alatt karikák éktelenkedtek; sápatag arcán afféle „mindenkit megfojtanék egy kanál vízben” – kifejezés ült, amely azonnal átcsapott a „nem hiszek a szememnek”-be, amikor meglátta, ki érkezett hozzá látogatóba.

-                    Jevgenyij! – kiáltott fel meglepetten. – Hogyhogy itt?

A hallban ácsorgó magas, huszonhat éves fiatalember a hang irányába fordult. Kinézete még inkább meglepte Puskint; vendége arca ugyanis egy halálos betegére hasonlított: sárga volt és beesett. Fekete haját hátrafésülte, azonban még ez sem javított külsején. Fekete felöltőt viselt, alatta pedig sötétkék alapon vékony, fehér csíkokkal díszített szaténmellényt és fehér inget.

-                    Beszélnünk kell, Alekszandr – mondta komoran.

Puskin beterelte regényének hősét a tágas szalonba, ahol sötétzöld kárpittal bevont fotelek álltak a kandallóval szemben, a falak mentén üveges szekrények, könyvespolcok sorakoztak, porcelánnal és könyvekkel tele. A két férfi helyet foglalt egy-egy fotelben; az író hátradőlt, hőse pedig csüggedten meredt a padlón heverő medvebőrre.

-                    Mi járatban vagy? – kérdezte Puskin. – Rosszul nézel ki.

-                    Tatjana még nem válaszolt – hangzott a komor válasz. – Pedig már többször írtam neki!

-                    Szerelmi bánat? Nem emlékeztet ez téged valakire?

Jevgenyij Anyegin továbbra sem vette le a szemét a medvebőrről. Hogyne emlékeztette volna! Tatjana is írt neki levelet annak idején, ő pedig elutasította. Azt a helyzetet másnak érezte, mint a mostanit, hiszen ő akkor még a puszta létezést is unta.

-                    Az nem ugyanaz – mondta végül. – Akkor képtelen lettem volna feleségül venni bárkit is!

Puskin nem igazán értette az összefüggést. Kedvelte Anyegint, de tíz perccel az után, hogy kimászott az ágyból, legkevésbé regényhőse szerelmi ügyeivel akart foglalkozni. Mégis mit akar tőle itt, az Isten háta mögött? Még ha Péterváron kereste volna fel…!

-                    Szeretnéd, ha változtatnék ezen, ugye? – kérdezte, kissé előrehajolva.

Vendége felé fordította az arcát és bólintott. Az író behívatta ötvenes éveiben járó, kopaszodó, sánta komornyikját, hogy italt hozasson vele. Úgy vélte, egy ilyen ügyet nem lehet száraz torokkal megbeszélni.

Némi vodka elfogyasztása után Anyegin nem nézett többé a döglött medve üveges szemeibe, helyette a plafont bámulta, miközben megosztotta kitalálójával minden bánatát.

-                    Nem akarok megint kiábrándulni – jelentette ki határozottan. – A spleen már unalmas.

-                    Hadd emlékeztesselek rá, hogy a herceg hazatért, miközben te ott térdeltél Tatjana előtt, mon ami – mutatott rá Puskin. – Ezt nem úszod meg egy egyszerű életuntsággal.

-                    Párbajt akarsz? Lelövöm a herceget?

-                    Ha párbaj lesz, nem te nyernél. De lehet, hogy a herceg szemet huny a látogatásod felett, ha azt mondod: rá vártál, és közben leejtettél valamit; azt keresed ott térdelve – mondta az író, némi gúnnyal a hangjában.

-                    Ha a herceg elenged, az még semmin sem változhat. Akkor is csak két választásom marad: a pisztoly vagy a híd.

Főbe lövi magát, vagy beleugrik a Névába, gondolta Puskin. Ez sem rossz.

-                    Felajánlok egy harmadik lehetőséget – szólt a költő. – Elutazhatsz Európába szabadságharcosnak, aztán hősi halált halhatsz egy csatában. Úgyis huszonöt énekesre terveztem a művet.

Anyegin elhúzta a száját. Nem ilyennek képzelte el a jövőjét, a szabadságharc meg a katonaság nem az ő asztala. Előbb-utóbb az utazgatást is megunná, a hátralévő tizenhét ének pedig már a második után nem érdekelné. Egyre vonzóbbnak tűnt számára a gyors sodrású Néva.

-                    Ha egyik ötletem se tetszik, találj ki jobbat te! – csattant fel Puskin, látva hőse arcát.

-                    Az öngyilkosságon kívül nem jut más eszembe, ezért fordultam hozzád.

-                    Mi bajod az öngyilkossággal?

-                    Spleen. Túl sok. Már nem vagyok életunt ember!

-                    De amikor az voltál, az Isten szerelmére, miért utasítottad el Tatjanát?

-                    A te ötleted volt, hogy ezt tegyem!

-                    Nem hallottam a tiltakozásodat, amikor leírtam.

-                    Meg se kérdeztél róla!

-                    Csak ne olyan hevesen! – intette le Anyegint a költő. – Bizonyos fordulatok felől nem kell megkérdeznem a szereplőimet. Szerinted Lenszkij mit felelt volna, ha felteszem neki a kérdést: lelövethetlek Anyeginnel?

-                    Nemet mondott volna.

Mindketten elhallgattak. Puskin töltött magának egy pohárral, majd a kandallóban lobogó tüzet kezdte el bámulni, akárcsak hőse. Észre sem vették, de mindketten ugyanazt a testtartást vették fel: bal lábukat keresztbe vetették a jobbon, a fotel karfájára könyököltek, két ujjal támasztva a fejüket. Jó ötpercnyi gondolkodás után egyszerre pattantak fel ülőhelyükről. Anyegin szólalt meg elsőnek:

-                    Mon ami – kezdte -, ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, nem áll szándékomban részt venni a történetben?

-                    Nem lenne jogod hozzá, de meglepő módon én is valami ilyesmire gondoltam – mondta Puskin.

A regényhős arca egyből új színben ragyogott fel, még halványan el is mosolyodott. Megköszönte az italt, elbúcsúzott kitalálójától, aztán belépett a kandallóba, ahol szinte azonnal elnyelték a sárga lángok.

-                    Puskin úr, ébredjen! – hallatszott a komornyik hangja. – Látogatója érkezett!

A költő kinyitotta a szemét. Bordó tapétás hálószobájában feküdt, vastag dunna alatt, párnákkal körülvéve. Kótyagosan pislogott körbe, inasa arcát is homályosan látta. Tehát csak álmodtam, gondolta megkönnyebbülten.

-                    Fel kellene kelnie, uram – ismételte a komornyik. – Látogatója érkezett.

Ennek hallatán Puskin szemöldöke eltűnt kócos, sötét haja alatt. Eszébe jutott, mit álmodott az előbb.

-                    Mondja meg neki, hogy nem érzem jól magam, beteg vagyok – közölte a lakájjal, majd visszafeküdt aludni.