Veronika

A nevem Veronika, négy lábam van, csillogó barna szemem és két szarvam. Említettem már, hogy bika vagyok? Az egyik „munkatársam”, Roberto szerint transzvesztita vagyok, és úgy viselkedek, mint egy tehén, mert őket szokták „Veronikának” nevezni. Pedig a „Vereonika” szebb, mint a „Roberto” meg a „Gustavo.” Az a bika egy idióta! Mindig megeszi a pipacsot, a fülem mögül. Most zötykölődhetek együtt vele egy kényelmetlen járművön, és hallgathatom, hogyan fognak megölni minket. De én még nem akarok meghalni!

A nevem Veronika, huszonkét éves vagyok, fekete a hajam, barna a szemem, és a szüleim torreádorok. Meg az ő szüleik is azok voltak. Meg a dédszüleim szülei is. Épp ezért azt akarják, hogy én is matador legyek, mint ők. Nekem viszont eszem ágában sincs bikákat gyilkolni! Apámat persze nem érdekli, mit gondolok. Folyton ezt ismételgeti: „Az Ordóñez család sarja vagy, követned kell a családi hagyományt.” Holnap lesz az első viadalom, és nem tehetek ellene semmit. Apám kamerákat szereltetett a szobámba, nehogy megszökjek.

Roberto meghalt. Kábé fél órája. Az előbb láttam a holttestét; úgy nézett ki, mint egy tűpárna, és ömlött belőle a vér. Akkor, ott sajnáltam, hogy meghalt, hiába gyűlöltem egész életemben. Nem akarok meghalni!!!

Már rajtam van a színes matadorruha, kezemben ott a lepel. Nem akarom ezt csinálni, nem akarok bikákat ölni! Mikor fogják már fel az emberek, hogy ez barbárság?

Aúúúú! Szadista, rohadék, idióta, fa… elnézést. Egy intelligens bika, mint én, nem beszél csúnyán. De miért nyomták belém azt az izzó fémdarabot? És miért vették ki a pipacsot a fülem mögül? Olyan szép volt! Legalább ideadhatták volna, hogy megegyem, mert itt nincs semmi, csak por. Kinyitnak egy kaput, melyen túl még több por van és rengeteg kiabáló ember. Zene szól, amikor belép egy iszonyúan giccses ruhát viselő lány, kezében egy hatalmas rózsaszín kendővel. De szép szín! Szeretnék egy ilyen kabátot! Vagy szoknyát. Megyek, megkérdezem, tudna-e varrni nekem egyet.

Íme, itt a bika. Szaladni kezd a kendő után, melyet ide-oda lengetek előtte. Furán fog hangzani, de olyan arcot vág, mintha tetszene neki a színe. Különös állat ez, nem olyan, mint a többi bika, akivel eddig találkoztam. Na, jönnek a pikadorok.

Te jó ég! Most bejött néhány ló, még giccsesebb ruhában, mint a fekete hajú lány! Alig látnak valamit, mert a színes anyag majdnem eltakarja a szemüket! Mekkora poén lenne, ha orra esnének! Egyre közelebb jönnek. Uramisten, kés van náluk! Le fognak szúrni! Hé… mi… mi folyik itt?

A bika csak néz rám, miközben a pikadorok egyre közelednek. Olyan az a bika, mintha gondolkodna, érezne; mintha saját személyisége lenne. A pikadorok felé fordulok, és elkiáltom magam:

-                   Nem ölöm meg ezt a bikát!

A nézők nem értik, miért állt meg mindenki az arénában, ezért kiabálni kezdenek. Én is:

-                   NEM ÖLÖM MEG EZT A BIKÁT!

A lány széttárt karokkal áll előttem, nem engedi a lovasoknak, hogy belém döfjék a késeiket. A körülöttünk lévő emberek kiabálnak és fütyülnek, túlharsogva a lány ordítását. Olyan, mintha… meg akarna védeni engem.