Epilógus

Amikor kiért az őserdőből, a Fekete Gyöngy vitorlái már lobogtak; a matrózok éppen a horgonyt szedték fel.

-         Nézzétek, ott jön Jack! – kiáltotta az alacsony termetű Marty, a hajó korlátján állva.

-         Végre! – lélegzett fel Mr. Gibbs

Egy kötelet dobott ki a fedélzetről, melyben Jack Sparrownak sikerült megkapaszkodnia. A legénység együttes erővel a hajóra rántotta kapitányát, miközben egyre távolodtak a remegő szigettől. A férfi kifújta magát a kiadós futás után, majd feltápászkodott, és a kormánykerék felé indult, de a vezérkar tagjai körülvették, nem hagyták elmenni.

-         Mi az irány? – kérdezte Gibbs.

-         Hol van Molly? – kérdezte ugyanekkor Paddy és Will.

-         Az irány Port Royal – rendelkezett Jack, tőle szokatlan komorsággal hangjában. – Miss Molloy pedig… meghalt.

Üres csend telepedett a vezérkarra. Paddy O’Connor szeme könnyel telt meg, miközben ökölbe szorult kézzel ismételgette: „ez nem lehet igaz,” mire Jack a kezébe nyomta a kalózlány koronázási nyakékét. Az ulsteri férfiból kitört a zokogás, lába remegett, alig bírt talpon maradni, annyira lesújtotta a hír. Gibbs a kabinjába kísérte barátját. Ő is megrendült, hiszen megkedvelte a szókimondó, talpraesett lányt, aki női mivolta és vörös haja ellenére nem hozott balszerencsét a rájuk, sőt a navigátor neki köszönhette Paddy barátságát. Will szomorúan lehajtotta a fejét, s a szája szélét rágva próbálta visszatartani a könnyeit, nem sok sikerrel. Elizabeth vigasztalóan ölelte át vőlegényét, remegő kézzel simogatta a hátát, miközben nem tudta, mi szomorítja el: Molly halála vagy Will fájdalma, melyet legjobb barátja elvesztése felett érzett. Utóbbi jobban megrázta Port Royal kormányzójának lányát, ugyanakkor sajnálta, hogy haragban vált el a kalózlánytól, elvégre nem lehetett rossz ember, ha Will ennyire szerette. Jack Sparrow is hallgatott egy darabig, kopott bőrcsizmáját bámulva, majd vett egy nagy levegőt, és teli torokból kiabálni kezdett:

-         Mozgás, lusta csürhe! Vitorlát bonts! Tűnjünk el innen minél hamarabb!

A kormányhoz lépett, tekintetét a szürkéskék horizontra függesztve, miközben háta mögött a sziget, az elrejtett falu romjaival és Kartács Molly holttestével együtt belesüllyedt a habokba.

Körülbelül egy óra elteltével a felhők eloszlani látszottak, a nap újra kisütött, azonban a Fekete Gyöngy legénységét nem tudta jókedvre deríteni. A huszonegy fős létszám jócskán megfogyatkozott: a vezérkarral együtt maradtak tizenegyen. A fedélzeten ezen a délutánon senki sem énekelt, beszélni is alig beszélt valaki. Csendben dolgoztak – így gyászolták halott társaikat. Paddy egész idő alatt ki se dugta az orrát a fedélközből, Will a fedélzeti kabinban ücsörgött Elizabeth társaságában, egyedül Jack látszott nyugodtnak, szinte már közönyösnek tűnt. Emberei azt hitték, őt teljesen hidegen hagyták a szigeten történtek.

A kapitány nem mozdult a kormány mellől, úgy állt ott egész nap, mint akit odaragasztottak. Szemét egy pillanatra sem vette le a láthatárról, néha rákiáltott egy-egy matrózára, hogy húzza meg jobban azt a kötelet, vagy engedje lejjebb az egyik vitorlát, de zen kívül nemigen szólt egy szót sem. Tekintetében mély fájdalom csillogott, de ez csak annak tűnt fel, aki közel ment hozzá, ilyen pedig akkor nemigen akadt a fedélzeten.

Éjjel, amikor a legénység már aludt, Jack még mindig a kormánynál állt, a csillagos ég alatt, s mély, szomorkás hangon így énekelt:

Oh, Peggy Gordon, én szép kedvesem
Jer ide hozzám, ülj mellém.
És felelj nékem, ha megkérdem:
Mondd, te is érzed azt, amit én?

„Azt, mit érzek, kár is tagadni.
Szívem, mint láncra vert madár,
S e szív nem érted, de másért lángol,
’Ki már régóta máshol jár.”

Bánatomat italba fojtom,
Így próbállak feledni én.
De ivás közben csak arra gondolok:
Oh, Peggy Gordon, bár itt lennél!

Oh, bárcsak lennék magányos völgyben,
’Hol csalfa nő sosem járt még,
’Hol madárdal szól minden ágon,
S ’hol semmiféle bánat nem ér.

VÉGE