Borbak Trufiádok titkos naplója

1398. április 12.

Elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni. Egyrészt, mert iszonyúan unatkozom, másrészt pedig azért, hogy csínytevéseimet feljegyezzem a későbbi hobbitnemzedékek számára. Meg saját magamnak, hogy ne kövessem el ugyanazt a tréfát kétszer.

Két napja megállás nélkül szakad az eső, így nem lehet kimenni, és hiába nagy az üregünk, előbb-utóbb elunja magát a hobbit, ha be van zárva.

Ma reggel arra ébredtem, hogy a szüleim a folyosón járkálnak, a macskánkat szólongatva, aki néhány nappal ezelőtt minden szó nélkül felszívódott. Aztán Apámnak eszébe jutott, hogy „micsoda dolog, hogy a tiszteletreméltó Borbak Saradok, a bakföldi Borbak család feje egész nap egy macskát hajkurásszon, amikor fontosabb dolga is van.” Így ért véget egy nyugodt nap Borbak Trufiádok számára. Ja, Borbak Trufiádok az én vagyok, ezt azt hiszem eddig elfelejtettem említeni. Szüleim Borbak Saradok és Tuk Esmeralda, testvéreim nincsenek, de mivel majdnem az egész Borbak család együtt él Bortelkén, mindig van társaságom. Itt lakik például Apa testvére, Merimak bácsikám, Rubint nénikém, a fiuk, Berilak, a nagyszüleim (igazából nagypapa a család feje, de Apa erről azt hiszem, megfeledkezett), három másik nagybátyám, a nagynéném, meg az ő gyerekeik. Kész bolondokháza.

Este:

Nem találtam meg Cirmit, pedig az egész üreget átfésültem utána, aminek Armanath nénikém nem örült túlzottan. Hozzám vágta a papucsát, amikor be mertem tenni a lábamat a szobájába. Szerencsére, nem tud célozni, így a fejem helyett az ajtó mellett függő festményt találta el. A fiatalabb unokatestvéreim meg azt hitték, velük bújócskázom, úgyhogy a nap folyamán a legkülönbözőbb helyekről kerültek elő a Borbak-csemeték, mint mondjuk az esernyőtartóból az előszobában. Nem tudom, Mentának hogy sikerült oda bemásznia, illetve kijönnie, anélkül, hogy beszorult volna.

1398. április 15.

Van két jó hírem meg egy rossz: Az első jó az, hogy elállt az eső, a második pedig az, hogy megkerült a macska. Ehhez kapcsolódik a rossz, mert az egyik kamrában olyan rendetlenséget csinált, ami még tőlem is nagy teljesítmény lenne, úgyhogy amikor Anya meglátta, mi van ott, akkorát sikított, hogy kiugrottam az ágyból. Arra értem ki a folyosóra, hogy Anya a földön fekszik, eszméletlenül, Apa pedig a zöld köntösében csörtet be a kamrába (diszkréten átlépve a feleségét), hogy elevenen megnyúzza Cirmit. Közben olyan hangerővel szidja, hogy akit a sikítás nem ébresztett fel, az is megjelent a folyosón, hogy most mégis mi történt. A nénikéim azonnal Anyához rohantak, hogy felélesszék, de sikerült úgy köré seregleniük, hogy kisebb csoda lett volna, ha egyáltalán levegőt kap. A többiek pedig jónak látták visszahúzódni a vackukba, vagy, ahogy Merimak bácsi csinálta, üldözőbe venni a macskát. Én az egyik benyílóból élveztem a műsort, mert annak ellenére, hogy a kamra úgy néz ki, mintha egy hadsereg járt volna ott, vicces látvány volt, ahogy a Borbak család férfitagjai a folyosón rohannak egy macska után. Cirmi egyszer csak befordult Berilak szobájába, aki éppen akkor jött ki, az álmot dörzsölgetve a szeméből. Aztán vissza is tért oda, igaz, nem önszántából, ugyanis Apáék még mindig el akarták kapni a macskát, úgyhogy kis híján átgázoltak az unokatestvéremen. A vége az lett, hogy Borbakék egy kisebb kupacban hevertek, egymás hegyén-hátán Berilak szobájában, Cirmi pedig az ablakpárkányon ülve elégedetten nyalogatta a pofáját. Ekkor jelent meg a színen a nagyon fiatal Doderik és Ilberik, akik azt hitték, a többiek kicsi a rakást játszanak, úgyhogy még ők is megmászták a kupacot. Annyira nevettem, hogy a könnyeim is kicsordultak! Igaz, ezért cserébe nekem kellett kitakarítanom a kamrát, de megérte.

1398. április 22.

Ma átmentünk Kürtösékhez, mert Kürtös Ibolya ma töltötte be a negyvenötöt. Mivel nálunk, a hobbitoknál a születésnapos ajándékozza meg a vendégeket, kaptam egy faragott fa könyvtámaszt, ami valami állatot ábrázol, de olyan bamba képe van, mint Kürtös Tóbi fiának. Csoda, hogy nem ismert magára.

Ha azt mondanám, hogy a vacsora minden gond nélkül lezajlott, akkor nem hobbitokról, pláne nem Borbakokról lenne szó. Kezdjük ott, hogy Anya egész este vakarózott, ami alighanem azt jelenti, hogy eltűnése során Cirmi az ő ruhásszekrényében is megfordult. A másik dolog hozzám kapcsolódik, mert ahogy Apa szokta mondani, mindig velem történnek meg az ilyenek, pedig erről most tényleg nem én tehetek.

Az úgy volt, hogy egyszer csak motoszkálást éreztem a lábamnál. Lenéztem, és ott találtam Kürtösék velem egykorú lányát, Violát, amint az asztal alatt keresgél. Mint kiderült, a kötényéről szakadt le egy gomb, azt kereste, én meg, mint jó hobbit, lehajoltam, hogy segítsek neki.

-          Te mit csinálsz az asztal alatt? – szólított meg Bögyös Pufi barátom, akit igazából Fredegárnak hívnak, de akkora étvágya van, mint Apának és Merimak bácsinak együttvéve, ezért csak Pufinak hívjuk.

Erre én sikeresen bevertem a fejem az asztalba, majd éppen meg akartam magyarázni, mi történt, amikor Viola feje jelent meg a lábam között, fülig érő szájjal. Pufi elsápadt, és felkiáltott, mire néhány felnőtt odagyűlt körénk. Anya elájult, Apa dühbe gurult, akárcsak Kürtös úr, aki azonnal kirángatta a lányát az asztal alól. Addigra a hír körbeért a társaságon. Volt, aki jót nevetett, a nők vagy elpirultak, vagy elájultak, az idősebbek a fejüket csóválták, csak Róri nagypapa evett tovább nyugodtan. Én meg nem értettem, miért viselkedik mindenki így, de elég kínosan éreztem magam. Pedig Viola tényleg csak a gombját kereste. Igaz, ezt hiába magyaráztam Apának, nem fogta fel.

1398. április 23.

Ma arra ébredtem, hogy Apa hajnali fél tízkor becsoszog a szobámba, majd miután megbizonyosodik arról, hogy nem alszom, ünnepélyes hangon beszélni kezd:

-          Reméltem, hogy erre a beszélgetésre majd csak néhány évvel később kerül sor, de a tegnapiak ismeretében nem várhatok tovább.

Azzal hosszú és kimerítő szónoklatba kezdett arról, hogy a kis hobbitokat nem a fa tövében találják, és nem is a verebek hozzák. Befejezni azonban már nem tudta, mert a közepénél olyan nevetőgörcs jött rám, hogy levegőt is alig kaptam. Apa persze nem örült neki, aztán kiment, és szólt Anyának, hogy inkább beszélje meg velem ő.

-          De hát te vagy a férfi! – ellenkezett Anya.

-          Te meg az anyja!

És így tovább. Én még mindig röhögtem, egész pontosan azóta, hogy Apa kiejtette a száján a „méhecskék” szót. „A kis hobbitok úgy lesznek, mint a méhecskék.”

Este odaültem Róri papához, aki a kandalló mellett pipázott.

-          Nagypapa, a kis hobbitok tényleg úgy lesznek, mint a méhecskék? – kérdeztem.

-          Trufa fiam, ki mondta neked ezt a bődületes marhaságot? – kérdezett vissza.

-          Apa.

-          Gondolhattam volna, - dünnyögte a nagyapám, azzal elmesélte, hogy a kis hobbitok egyáltalán nem úgy lesznek, mint a méhecskék.

 Azt hiszem, sejtem, miért nincsenek testvéreim.