Kezek

In memoriam Ö.I.

Egy reggel arra ébredtem, hogy a kezeim összevesztek egymással.

A kezeim, akik az elmúlt húsz évben a legjobb barátok voltak, egymást fojtogatták. Miután szétválasztottam őket, mindkettővel külön-külön leültem megbeszélni a dolgokat.

A Jobb ezt mondta:

-          A Bal kezdte, amikor elmondtam neki, hogy veszélyességi pótlékot fogok kérni, amiért napok óta gyakorlatilag rá vagyok nőve egy tollra, ami nem tesz jót az egészségemnek. Neki persze rögtön előjött a kisebbségi komplexusa, sajnáltatni kezdte magát, nekem meg elegem lett az örökös önmarcangolásból, úgyhogy finoman felszólítottam, hogy hallgasson.

A Bal pedig ezt:

-          Persze, hogy a Jobb kezdte, mert már megint panaszkodott a fokozott igénybevétel miatt, ami – szerintem jogosan -, sértette az önérzetemet, hiszen én hozzá képest nagyon keveset vagyok használatban. Ennyi erővel én meg támaszkodási pótlékot kérhetnék, vagy magányossági díjat, nem? Mire ő olyan modorban szólt hozzám, hogy be kellett fognom a kisujjam fülét. Nem is tudom, kitől tanulta.

Nagyot sóhajtva elmagyaráztam nekik, hogy mindketten egyformán fontosak a számomra, és nem tudom, mi lenne velem akkor, ha bármelyikük hiányozna. Majd hozzátettem: az, hogy melyiküknek mi a feladata, nem rajtuk múlik. Ennek hallatán sokatmondó pillantást váltottak.

Azóta nem beszélünk egymással.