9.

-          Késtél, - mondta Sheldon üdvözlés helyett.

-          Hat óra van, - böktem a kis időmérő szerkezetre a bal karomon.

-          Hat óra két perc, - pontosított. Naná.

-          Csak nem a Big Benhez igazítod?

-          Igazából a… - kezdte, de aztán hirtelen elhallgatott. – Szarkazmus? – kérdezte.

Bólintottam, mire ő diadalittasan elmosolyodott. Majd miután alaphelyzetbe állította az arcizmait, ismét megszólalt:

-          Na, kezdjük el, mert a pizzaszünetből megy el az idő, és még ki kell hoznom a DVD-t, - hadarta. – Addig ülj le. – Azzal eltűnt a szobájában.

A dzsekimet a fogasra akasztottam, majd odasétáltam a kanapéhoz, hogy helyet foglaljak rajta, amikor a Sáskaember feje megjelent az ajtóban:

-          De nehogy az én helyemre! – egészítette ki az előző mondatot.

Ugye ti sem hiszitek el, hogy már egy hónapja járunk? Néha még engem is meglep. Az esetek 90%-ában. Szerintem Sheldon fel sem fogja, mit von maga után egy ilyen kapcsolat, amit nem mindig bánok, néha viszont borzasztóan idegesítő.

Nézzük például azt az esetet, amikor náluk voltunk, a többiek meg moziba mentek. Már a lépcsőházban lehetett Howard hangját hallani, amint arra próbál célozgatni, hogy jönnek fölfelé. Aztán még be is csengetett. Kétszer is. Sheldon el sem tudta képzelni, miért csinálta:

-          Ha van kulcsotok, minek csengettek? – érdeklődött a maga kedves modorában. – Ennek semmi értelme!

-          Hidd el, Sheldon, hogy van, - bizonygatta Howard.

-          Nincs, mert ott van nálatok a kulcs.

-          Ha nem akarunk olyat látni, amit nem szeretnénk, jobb, ha használjuk a csengőt, - érvelt Leonard. Jogos.

-          Miért látnátok olyat, amit nem kéne? – értetlenkedett a Sáskaember.

-          Szerintem itt zárjuk le a témát, - szóltam közbe, mert láttam, hogy Howard magyarázni készül, és valamiért nem voltam kíváncsi, hogyan adja elő.

Ha Sheldonon múlik, még egy év múlva sem látnak olyat, amit nem akarnak, sőt… mondjuk, én nem bánom, tökéletesen megvagyok nélküle. Főleg, mert nála már egy kézfogás is felér egy kisebb csodával.

Ahogy néztük a filmet, közelebb ültem a Sáskaemberhez, aki pont olyan volt, mint aki karót ebédelt, és elkezdtem felé dőlni, hogy a fejem pont a vállán kössön ki, mire ő szúrósan rám nézett:

-          Mit csinálsz? – kérdezte. - Tudsz róla, hogyha most rám teszed a fejedet, elferdülhet a gerincem? Ezzel a súllyal simán lehúzza a vállamat, én meg nem szeretnék még egyszer gyógytornára járni.

-          Sheldon, nem is nehéz a fejem! – ellenkeztem.

-          Egyébként meg mikor mostál te utoljára hajat? Még a végén összekorpázol itt engem! Az hiányzik még, hogy korpás legyek, mint Koothrappali.

-          Nem vagyok korpás!

-          De akkor is vannak elhalt hámsejtek a fejeden! Te örülnél neki, ha én a nyakadba ráznám az összeset?

-          Tudod, mit? Felveszek egy sapkát.

-          De a fonal szúrós.

-          Ez nagyon puha fonalból van!

-          Az meg csikiz. – Ó, anyám…

-          Akkor hajtsd ide te a fejedet, - javasoltam. – Engem nem zavarnak a hámsejtjeid.

-          De engem igen. Szóval akkor ki kéne mennem hajat mosni, de akkor lemaradnék a csatajelenetről

-          Sheldon, ez DVD, és van pause gomb, - emeltem fel a távirányítót.

-          Star Treket nem állítunk meg! Te megállítod a focivébé döntőjét, ha ki kell menned?

-          Nem nézek focivébét. De mit szólnál, ha most mégis kimennél, és ha végeztél, akkor visszatekerjük a jelenetet?

-          Star Treket nem tekerünk vissza! Benne van az Együttjárási Szerződésünkben!

Nem sokkal azután, hogy összejöttünk, aláíratott velem egy szerződést, amelyben szerepeltek olyan pontok, mint „A felek három héttel előre kötelesek jelezni, ha szülői látogatás van kilátásban,” meg olyanok, amelyek arra vonatkoznak, hogy ufótámadás esetén nem engedhetjük, hogy az űrlények kivegyék valamelyikünk agyát, egyszóval sok értelme nincsen, de ha Sheldon ettől boldog… Csak elő ne vegye megint…