A báb

Bementem a szobámba. Szédültem, kavargott a fejem. Ledőltem az ágyamra. Elegem volt az egész gyűlölködésből meg az apám emlékéből! A hideg rázott tőlük! Fáztam, ezért magamra húztam a takarómat. Behunytam a szemem, hogy megnyugodjak és lehűtsem háborgó gondolataimat.

-        Tybalt! Nem játszhatsz Júliával, már túl idős vagy hozzá!

-        Tybalt! Kezdődik a vívóórád!

-        Tybalt! Ne udvariaskodj a lányokkal!

És még: „Tybalt, csináld ezt”, „Tybalt, ne csináld azt”. Pedig mennyire szerettem volna Júliával játszani az udvaron!  A családom szeretett úgy kezelni, mint egy felnőttet, ám ezt kissé túlzásba vitték, megfosztva ezzel a gyerekkoromtól. Úgy éreztem magam, mint azok a bábok, amelyeket a városba érkező mutatványosok hoznak magukkal, hogy szórakoztassák a népet. Engem apám nem engedett el komédiásokat nézni. Csak Júlia beszámolóiból értesültem róluk. Kellemes látványt nyújtott, ahogy csillogó szemekkel, kipirult arccal mesélte, hogy mit műveltek a mutatványosok a piactéren.

Egyszer láttam egy olyan bábot. Már idősebb koromban. Madzagokon lógott a keze, a lába és a feje. A madzagok pedig két, keresztben egymásra fektetett fadarabhoz voltak kötve. Csak egy pillanatra láttam azt a bábot, mégis tisztán él az emlékezetemben. Szinte látom magam előtt…

Érdekes volt az a báb. Nagyon hasonlított valakire, akit ismertem. Amikor felemelte a fejét, rájöttem, kire hasonlít: RÁM! Én vagyok az! Eggyé váltam vele. És a nagynéném mozgatott. Oda húzta a kezemet, és oda rakta a lábamat, ahová én nem akartam. De ez ellen nem tehettem semmit.

Ekkor azonban felvillant egy kép a fejemben.

-        Tybalt – mondta egyszer apám, még kölyökkoromban -, amit most mondok, azt soha ne felejtsd el.

-        Jó – mondtam, és felnéztem rá. Nagyon magas volt akkor, szinte a plafonig ért.

-        Nem szabad feladnod. Semmi esetre sem. Mindig győznöd kell, Tybalt, érted?

-        Igen, értem.

Pedig egyáltalán nem értettem! Akkor még nem. Most azonban rájöttem a lényegre. „Ne add fel! Mindig győznöd kell!” Apám szavai kavarogtak a fejemben.

Hatalmas erőfeszítéssel megmozdítottam a madzagon lógó kezemet, és kihúztam a kardomat a hüvelyéből, amely a derekamon függött. Magasba lendítettem a fegyvert, és elvágtam vele a madzagokat. Hirtelen zuhanni kezdtem.

-        TYBALT! – ordított fel a nagynéném. Majd felzokogott.

Nem nyitottam ki a szemem a földet érés után. Fáztam, és meztelennek éreztem magam a kötelek nélkül. Pedig volt rajtam ruha. A lelkem érezte így magát, mert megszokta a madzagokat. Terhesnek érzetem a hirtelen jött szabadságot; azt, hogy most már nekem kell meghoznom a nagy döntéseket. Összehúztam magam, remegni kezdtem, és hirtelen eleredtek a könnyeim. Sírtam. Én, Tybalt, aki kölyökkorában egyetlen egy könnyet sem ejtett, mert megtiltották. Újra báb akartam lenni.

A lelkem mélyén azonban éreztem: jól tettem, amit tettem.

Tovább sírtam, és egyszer csak egy kezet éreztem a vállamon. Bár nem láttam, de tudtam, hogy az a Júlia keze. Júliáról eszembe jutott a kedvese, Rómeó, akiről épp ezért nem tudtam eldönteni, gyűlölöm-e vagy sem. Valami motoszkált bennem Rómeóval kapcsolatban.

Kinyitottam a szemem. Júlia nem volt sehol, csak a képzeletem játszott velem. De ez a kis játék segített, hogy tisztán lássak.

Tudtam, mit kell tennem, és most magam döntöttem el, hogy ezt fogom tenni.

Lerúgtam magamról a takarót, fogtam a tőrömet, és kimentem a szobámból. Szó nélkül léptem ki az utcára, nem tudtam, hova megyek, sem hogy visszajövök-e.

Csak egy dolgot tudtam: Meg kell találnom Rómeót.