A FANTOM NYOMÁBAN

ELSŐ RÉSZ

Európa, 2012

Még körülbelül húsz perc Párizsig.

Hideg, sonkás szendvicset majszolva dőltem hátra a kék plüsshuzattal bevont ülésen, tekintetemet mereven az előttem lévő, lehajtható műanyag asztalkára szegezve. Nem értettem, hogy vagyok képes egyetlen falatot is lenyelni, amikor a gyomrm akkorára szűkült, mint egy szem Dunakavics. Abban bíztam, talán a rágás másfelé tereli a gondolatimat; például arra, hogyan szűnik meg a dugulás a fülemben, vagy ki tudja, hány E-betűs tartósítószer van a sonkában. Ez azonban nem jött össze, az agyamban egyetlen kérdés keringett: mi van, ha a dolog nem úgy sül el, ahogy szeretnénk, ha a barátságunkat összeroppantja a viszontlátás?

-              Nyugi már! – szólt rám Lora, kezét a karomra téve. – Minden rendben lesz.

Mosolyt erőltettem az arcomra, ezzel jelezvén, hogy én is ebben reménykedek, ám annyira voltam meggyőző, mint egy Trabika, Mercedes-emblémával a motorháztetőn.

Lorával általános iskolás korunk óta vagyunk legjobb barátnők, mint Rory Gilmore és Lane Kim, vagy Mia Thermopolis és Lilly Moscovitz. Nincs még egy ember, aki olyan jól ismerne, mint ő, sem olyan, akivel ennyire kiegészítenénk egymást: ő táncol, én énekelek, ő a szoknyát szereti, én a nadrágot, ő régen a Lostot nézte, én meg az Odaátot. És olyan ember sincs még egy, akivel egy telefonbeszélgetés alkalmával tízszer kapsz röhögőgörcsöt.

-              Ne izgulj – mondta egy bátorító mosoly kíséretében. – Jó buli lesz.

Teljes szívemből próbáltam hinni neki. Komolyan mondom, még az érettségim előtt sem izgultam ennyire, mint most! Pedig csak a legjobb barátomat megyek meglátogatni. A legjobb barátomat, akit hat éve láttam utoljára. Persze tudtam, hogy néz ki, hiszen gyakran küldött magáról fényképet, és a webkamera sem volt ismeretlen a számunkra, de a személyes találkozás és az msn-beszélgetés két külön dolog.

Raoul Duval francia cserediákként érkezett az iskolánkba hat évvel ezelőtt, amikor én majdnem tizenhét voltam, ő pedig a tizennyolchoz közeledett. Amikor angolóra előtt Vera társaságában belépett a terembe, a franciások azonnal köré gyűltek, és mindannyian egyszerre kezdtek el beszélni hozzá. Én akkor épp a házimat próbáltam befejezni, de közben fél szemmel az ajtónál csoportosuló tömeget figyeltem.

-              Mit képzeltek magatokról, hol vagytok? Isztambulban? Már becsengettek!

Hölgyeim és uraim: Gizi néni, az angoltanárnő. Alacsony, vékony, középkorú nőszemély volt, fekete kazettás magnóval a kezében. Mindig két perccel csengő előtt ért a tanterembe, és aki akkorra nem tartózkodott ott, azt beírta hiányzónak. Fátyolos hangján a helyünkre küldte az osztálytársaimat, azonban a vele szemben álló, kék inges, rövidre vágott vörösesbarna hajú sráccal nem tudott mit kezdeni.

-              Te meg ki vagy? – kérdezte összevont szemöldökkel, magyar nyelven.

A srác értetlenül nézett rá; fogalma sem volt, mi a fészkes fenét kérdeztek tőle az előbb. Sápadt arcát elöntötte a pír, aminek köszönhetően még lányosabban nézett ki.

-              Ő a cserediákom, tanárnő – sietett a segítségére Vera. – Még nem tud magyarul.

-              Akkor sit down valahova – vont vállat Gizi néni, kezével a három padsor felé intve, hogy a fiú válasszon.

Legnagyobb meglepetésemre a srác az én padomhoz sétált oda.

-              Leülhetek? – kérdezte angolul.

Bólintottam, és elvettem a táskámat a mellettem lévő székről. Ekkor jöttem rá, hogy mégsem kell meglepődni a választásán, ugyanis csak az én padomban volt szabad hely, ha nem számítjuk azt, amelynek a tetején Gizi néni ült.

-              Je m’apelle Raoul Duval – mondta franciául, de én az egészből csak annyit értettem, hogy Raoul Duval.

Szegénykém jól kifogta: rögtön az első napján belebotlik a legelviselhetetlenebb tanárunkba, aztán sikerül pont egy olyan ember mellé leülnie, aki még annyit se tud franciául, hogy bonjour. Azt ki tudtam logikázni, hogy a nevét mondta meg, azonban úgy gondoltam, ha bólogatok, még vérszemet kap nekem és elkezd franciául karattyolni. Akárhogy is, nem lettem volna a helyében, amikor közöltem vele, hogy nem beszélem a nyelvét. Ekkor ő elismételte, amit az előbb mondott – ezúttal angolul. Azóta tudom, hogy a je m’apelle azt jelenti: engem XY-nak hívnak.

-              Nóra Rédey – mutatkoztam be mosolyogva.

Barátságunk valahol itt kezdődött. Évközben, amíg angolon egymás mellett ültünk, rájöttem, mennyi közös van bennünk Raoullal, és itt nemcsak arra gondolok, hogy ő is megnézi a tévében az összes Három testőr-feldolgozást vagy hogy szereti a Beatlest, hanem a természetünkre, a gondolkodásmódunkra. Két gátlásos, visszahúzódó emberről volt szó, akik szép lassan elkezdtek kitárulkozni egymásnak.

Februárban bemutattam Lorának, és onnantól kezdve a duó trióvá bővült, ha színházról, moziról, korcsolyázásról vagy teázásról volt szó. Jól megértettük egymást mi hárman. Aztán júniusban Raoul hazament Párizsba. Emlékszem, sírtam, amikor elköszöntem tőle a reptéren, meg akkor is, amikor felhívott telefonon, hogy hazaért. Azóta levélben, e-mailben, msn-en és telefonon tartjuk a kapcsolatot – hat éve töretlenül. Ez azért hosszú idő. A leghosszabb „levelezős kapcsolatom” fél évig tartott, Raoullal meg hat év után is levelezek, és még mindig mindent tudok róla, az új cipőjétől kezdve a nagybátyja haláláig. És ez fordítva is így működik.

Két hónappal ezelőtt, amikor hazamentem az egyetemről egy hétvégére, Raoul felhívott telefonon. Mivel ilyet csak a szülinapomon meg karácsonykor szokott csinálni, és májustól mindkét esemény olyan távol van, mint Madagaszkártól az Északi Sark, megijedtem. Elképzelni sem tudtam, miért hívhatott.

-              Rég hallottam a hangod – mondta kissé recsegősen, de vidáman.

Egész pontosan februárban, amikor felhívtam, hogy boldog születésnapot kívánjak neki.

-              Mi újság? – kérdeztem.

-              Van már programod júliusra? – úgy beszélt, mint az eladók a TV Shopban.

-              Levizsgázom, aztán semmi. Miért?

-              Nos, mit szólnál ahhoz, ha eltölthetnél két hetet Párizs szívében, egy szajna-parti házban?

-              Először megnézném, hogy nem lóg-e a kezem a bilibe – feleltem, nem értve, vajon hova akar kilyukadni. – Egyébként örülnék neki. Miért kérdezed?

-              Emlékszel még Philippe bácsira?

-              Aki januárban meghalt?

-              Igen, ő. Ránk hagyta a házát. Pontosabban anyára, nekem pedig eszembe jutott, hogy eljöhetnél megnézni. Úgyis régen találkoztunk.

Ez volt az a pillanat, amikor köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. A legjobb barátom, akit hat éve nem láttam, egyszer csak meghív a párizsi házukba két hétre!

-              Tudod, mit? Hozd el Lorát is! – folytatta Raoul lelkesen a vonal túloldalán. – Jó buli lesz!

Most csípjen meg valaki, gondoltam magamban, és lerogytam a nappalink egyik zöld foteljébe. Egész lényem vágyott Párizsba Raoulhoz, hat éve megszakítás nélkül, és pont, amikor lassan kezdtem volna beletörődni abba, hogy sosem látom őt viszont, beütött a nagy lehetőség.

Melyet, ha elszalasztottam volna, most nem ülnék itt az Air France 432-es járatának légkondicionált utasterében, sonkás szendvicset majszolva. Egészen tegnap estig úgy gondoltam, ez az út a legjobb, ami idén történt velem, - leszámítva a sikeres vizsgáimat év végén -, akkor azonban a kétely befurakodott a gondolataim közé. Mi van, ha ez a két hét tönkrevágja a barátságunkat? Mi van, ha nem találjuk meg a közös hangot?

Ó, hogy csapna belém a mennykő, amiért ennyire aggódós vagyok!