Párizs, 2012

Amikor kiértünk a Charles De Gaulle repülőtér hatalmas, légkondicionált  utasvárójába, már a lábam is remegett az izgalomtól, ha még a gyomorgörcs önmagában nem lett volna elég.

-              Mi lesz, ha nem fogom megismerni? – aggodalmaskodtam.

-              Két napja küldött magáról fényképet, könyörgöm! – Lora már nem is tudta, sírjon-e vagy nevessen. – Hidd már el, hogyha meglátod, rá fogsz ismerni!

Mit ne mondjak, ne lettem volna a helyében, hiszen már vagy hat órája hallgatja az ilyen és ehhez hasonló kirohanásaimat. Hihetetlen türelme van ennek a csajnak! Talán ezért bírt ki több mint tíz évet mellettem.

Körülnéztem a piszkosfehér járólappal borított hatalmas helyiségben, mely akkora lehetett, mint a Kossuth tér otthon, Debrecenben, berendezését fémpadok és hatalmas, cserepes növények alkották.

A teremben várakozók nagy része annál az ajtónál állt, ahol mi kijöttünk: akadtak közöttük öltönyös üzletemberek, egy babakocsit toló fiatal anyuka, egy farmernadrágos férfi, egy kosztümös nő, két teletömött műanyag szatyorral a kezében, egy tizenéves lány az anyjával, „Veronika Szabó”-feliratú táblával a kezében, de Raoulnak nyoma sem volt. Útitársaink közül néhányan átvágtak a várakozók között, s csupán bőröndjük társaságában távoztak, két zakós férfi csatlakozott az üzletemberekhez, egy farmeres pasi sétált oda a másik farmereshez, egy szürke zakós fickó láttán a kosztümös nő a földre dobta szatyrait, és Szabó Veronika is megtalálta a fogadócsaládját.

-              Nóri! – hallottam ekkor egy ismerős hangot.

Egy lágy baritont, mely májusban recsegve szólt az otthoni telefonban. Balra fordultam, és megláttam Raoult, ahogy gyors léptekkel jött felénk. Már nem az a lányos arcú fiú volt, aki hat évvel ezelőtt belépett az osztálytermünkbe. Egyenes szálú, vörösesbarna haja azóta megnőtt – a vállát verdeste -, arcvonásai megkeményedtek, eltűnt belőlük a gyerekes  jelleg, mosolya azonban a régi maradt: kedves, lágy, mégis, amikor megláttam, elakadt a szavam, csak bámultam magam elé, mint a boci, amikor hazamegy, és látja, hogy zöld a kapu, nem pedig kék. Nem értettem, miért, hiszen pontosan tudtam, hogy így néz ki, mégis letaglózott a látvány. Egy kissrácra emlékeztem, erre egy férfi zárt a karjába.

-              Szia, Nóri – mondta magyarul.

-              Szia, Raoul – mondtam én, s közben próbáltam nem azon filózni, hogy vajon hat éve is ilyen izmos volt-e.

Ám mielőtt gondolataim megállapodhattak volna ennél a témánál, a fiú kibontakozott az ölelésből, és Lorához lépett, hogy őt is üdvözölhesse.

Ekkor szúrtam ki tíz méterrel arrébb egy nyurga, szőkésbarna hajú srácot, aki egy kisfiús mosollyal az arcán integetett felénk. Hátranéztem, nem áll-e mögöttünk egy szőke bombázó, de mivel senki nem volt ott, az a helyes pasi kizárásos alapon nekünk integetett. Már-már azon voltam, hogy megkérdezem Raoult, ismeri-e az illetőt, amikor láttam, hogy visszaint neki, mire az idegen felgyorsított, és szinte futva ért oda hozzánk.

-              Lányok, ő itt Pierre Giry, a legjobb barátom – mutatta be a fiút Raoul.

Így mindjárt nem olyan idegen! Sokat hallottam már Pierre-ről, többek között azt, hogy a Garnier Operában táncol, de nem tudtam, hogy néz ki. Azt hittem, olyan lesz, mint a felnőtt Billy Elliot, de egy cseppet sem hasonlított rá: magas volt, vékony, hátrazselézett, sötétszőke hajjal, kék szemekkel, huncut mosollyal, szürke pólóban, farmer bermudában és bőrszandálban.

-              Szóval te vagy Nóra – állapította meg angolul, amikor kezet fogtunk. – Sokat hallottam már rólad; Raoul két napja másról se tud beszélni.

Ennek hallatán egész testemet elöntötte a forróság, talán még el is pirultam. Érthetetlen okokból, hiszen az elmúlt negyvennyolc órában minden második mondatom Raoulhoz kapcsolódott, ami normális abban az esetben, ha hat évig nem láttad az illetőt.

-              És te vagy Lora – lépett Pierre a legjobb barátnőmhöz, aki félszegen mosolygott rá.

-              Eredetileg Melinda Horváth – rázta meg a lány a feléje nyújtott kezet. – Örülök, hogy találkoztunk.

-              Én is – biccentett a fiú. – Jól hallom, hogy te is táncolsz?

Hölgyeim, és uraim, azt hiszem, már tudom, mit fog csinálni a legjobb barátnőm az elkövetkezendő két hétben. Azt kell, hogy mondjam, jól összehoztuk ezt itt Raoullal: mindkettőnk legközelebbi barátja táncos, és most összeeresztettük őket. Ezt nem bírtam mosolygás nélkül megállni.