Párizs, 1896.

-              Erre jöjjenek – intett Madame Giry a márványpadlós folyosó felé, miután elhagyták az igazgatói irodát.

Ez kizökkentette Rédey Nórát a bámészkodásból. A lányt lenyűgözte a barokk elemekkel díszített előtér: a márványlépcsők, az aranyozott szobrok és a stukkózás, a gyertyatartók. Sajnálta, hogy abba kell hagynia a nézelődést, de aztán arra gondolt: attól a naptól kezdve annyit gyönyörködhet benne, amennyit csak akar, hiszen itt fog dolgozni.

Meggyorsította a lépteit, megelőzve a széles vállú, fekete hajú, Julien nevű fiatalembert, aki két bőröndjét cipelte, hogy beérje édesapját, és Madame Giryt. A negyvenhez közeledő magas, vékony, szigorú arcú nő Nórában egyszerre ébresztett félelmet és biztonságot – jogosan. Az Opera balettmesternőjét mindenki ismerte, aki ott dolgozott, és ő is ismert mindenkit; előtte nem volt titok, ami a színház falai között történt, ám amit tudott, azt általában megtartotta magának. Nem úgy, mint az operacselédek, akik jóformán végig sem hallgatták az adott pletykát, már adták is tovább.

A kis csoport szótlanul rótta a folyosókat, melyek, ahogy egyre beljebb haladtak az épületben, egyre egyszerűbbek lettek: eltűnt a márvány, a vörös falikárpit, az aranyozás, helyüket fa korlátok, meszelt falak és fáklyák vették át. Miután elhagyták a már-már giccsesnek nevezhető szárnyat, egyre több ember keresztezte az útjukat, s mire elérték a színpad mögötti szakaszt, már szabályosan át kellett verekedniük magukat a nyüzsgő tömegen, melyben látni lehetett kisminkelt, jelmezes alakokat, kötényruhás, feltűzött hajú nőket, és szakadt inges férfiakat egyaránt. Az Operaház társadalmának alsóbb rétegei éltek és mozogtak errefelé: kóristák, balettpatkányok, öltöztetők, kellékesek, díszletmunkások. Nóra még életében nem látott ennyi embert egy helyen, épp ezért a nagy tömeg kissé megijesztette: attól félt, agyontaposnák, ha egyedül lenne. Önkéntelenül közelebb húzódott édesapjához, akinek fejében hasonló gondolatok kavarogtak, kiegészülve saját, meg nem valósult álmának képeivel. Beleképzelte magát ebbe a nyüzsgő, izzadság- és púderszagú világba, ahová egész életében tartozni akart. Részben szándékosan terelte erre gondolatait, hogy ne a közelgő elválás járjon a fejében, részben viszont magától álltak át erre a pályára. Úgy érezte magát, mint amikor ifjúkorában szerelmes volt egy nálánál jócskán idősebb hölgybe, amolyan plátói módon, és akárhányszor meglátta őt, azon kapta magát, hogy arról ábrándozik, milyen lenne táncolni vele.

Madame Giry egy szűk, fém csigalépcsőn vezette fel őket, ahol csak egyesével fértek el. Rédey Oszkár itt felajánlotta segítségét Juliennek, hogy a fiúnak ne kelljen kétszer fordulnia, ugyanis a lépcső adottságainak köszönhetően egyszerre csak egy bőröndöt tudtak volna felvinni. Amíg a férfiak a poggyásszal voltak elfoglalva, Nóra közelebb került Madame Giryhez, akinek nagyon szeretett volna mondani valamit, azonban egy hang sem jött ki a torkán. Túl sok kérdés kavargott benne egyszerre.

-              Bocsásson meg, Madame, de hová is megyünk most? –kérdezte végül bátortalanul.

-              Az operaszállásra – felelt a nő erős alt hangján, mely most valahogy nem csengett olyan szigorúan, mint az igazgatói irodában.

Nóra bólintott, de nem szólt többet, és Madame Giry sem kérdezett tőle semmit. A balettmesternő nem volt kíváncsi természet, de nem is lett volna szüksége erre a tipikusan női tulajdonságra, hiszen a Garnier-palotában történtek előbb-utóbb eljutottak hozzá, anélkül, hogy neki a kisujját is meg kellett volna mozdítania értük. Szinte egybeolvadt az operaházzal, ahol élete nagy részét töltötte. Huszonnégy éves koráig mint balerina, majd balettmesternő. Táncos karrierjét egy baleset törte ketté: egy szalagszakadás következtében kifordult a térde. A testrészt helyre tudták ugyan állítani, ám a színpadra való visszatérésnek túl nagy volt a kockázata; egyetlen rossz forgás elég egy újabb balesethez, mely után talán nem is tudna többé lábra állni. Az opera akkori igazgatója, Louis Mocharmin úr ekkor felfogadta őt balettoktatónak, hogy az új növendékekkel foglalkozzon. Később a teljes balettkar az ő kezébe került. Manapság a teátrum dolgozói nehezen tudnák elképzelni az életüket Madame Giry nélkül, hiszen ki máshoz fordulhattak volna, ha eltévedtek a színpad mögötti folyosókon, vagy ha nem bírták elviselni a díszletmunkások alkoholtól fűtött udvarlását?

Az operaszállást a Garnier-palota felső emeletein alakították ki: két folyosóból állt – egy a férfiaknak, egy pedig a nőknek -, melyből kétoldalt barnára festett faajtók nyíltak, melyek tízágyas szobákba vezettek. Madame Giry az egyik ilyen helyiségbe kísérte Nórát és édesapját. Odabent a tíz vaságy, a fal melletti plafonig érő szekrény mellett egy fém mosdótál, egy falra szerelt fogas és egy kerek falitükör alkotta a berendezést. A fekhelyek nagy részén nem volt ágynemű, s az üres matracok látványa nyomasztotta Nórát, ugyanakkor örült, hogy itt talán nagyobb személyes tere lehet, mint egy teletömött szobában.

-              Válassz ágyat magadnak – mondta Madame Giry.

Nóra körülnézett, felmérve a lehetőségeket. Nem tudta, melyikkel jár jobban: a három megvetett ágy közelében, vagy a helyiség másik felében. Attól függ, milyenek lesznek a szobatársaim, gondolta magában, az ő személyükre azonban nem mert rákérdezni, félve a balettmesternő esetleges durva válaszától. Végül kiválasztotta a kis, kerek ablakok felőli oldalon lévő bevetett ágy melletti fekhelyet. Legrosszabb esetben majd átmegyek az ajtó melletti sarokba, gondolta.

-              Madame Giry – szólította meg a nőt Rédey Oszkár -, megtenné nekem azt a szívességet, hogy magunkra hagy bennünket, amíg elbúcsúzok a lányomtól?

Nóra szemét a búcsú hallatán elfutotta a könny. ettől a pillanattól rettegett, mióta leszálltak a vonatról. Ha Rédey Oszkár kisétál az Operaházból, ő egyedül marad, egy idegen helyen, idegenekkel körülvéve. Ebbe először utolsó otthon töltött estéjén gondolt bele, ám akkor még oly távolinak tűnt az azóta rémképpé dagadt gondolat. Előző nap hajnalban zokogva vált el francia édesanyjától, de akkor még ott volt az apja, és most ő is elmegy. Már a nyelvén volt, hogy bejelentse: ő meggondolta magát, mégsem lesz operaénekes, inkább visszamegy Loirentbe, ugyanakkor tudta: nem lehet ennyire gyáva. Mégis…

A sírástól rázkódó testtel simult édesapjához és szívta be a férfi cigaretta miatt édeskés illatát. Szerette volna minél tovább az orrában tudni, az emlékezetébe vésni, hogy ezzel is közel érezze őt magához, habár egészen eddig gyűlölte a cigarettát és annak fojtogató füstjét. Odáig jutott, hogy két szipogás között kért egyet az apjától.

-              Csak nem akarsz rászokni? – csodálkozott el Rédey Oszkár.

-              Nem, csak… a cigaretta rád fog emlékeztetni – felelte Nóra.

Édesanyjától rózsaillatú szappanját kérte el, mely valamelyik bőröndjében lapult a ruhák között. Tudta, hogy ezek a tárgyak csak növelni fogják a honvágyát, mégis szüksége volt valamire ebben a számára teljesen idegen környezetben, ami emlékezteti őt a házra, amely huszonkét évig az otthona volt, és azokra, akik ott éltek.

Rédey Oszkár a választ hallva csak még erősebben szorította magához Nórát, arcát a lány hajába temetve, miközben érezte, hogy valami csípi a szemét. Percekig ölelték egymást némán, mert ahhoz, amit el akartak volna mondani, nem voltak szavak, ígérgetni pedig egyikük sem szeretett volna. Mindketten tudták, hogy mire Rédey hazaér, Nóra levele már a szalonban fogja várni, melyre a lány néhány nappal később azt kapja válaszul, hogy mennyire hiányzik a családnak, és hogy otthon minden rendben van.

A negyvenes évei végén járó férfi hatalmas sóhajjal engedte el a lányát, aki megvárta, amíg apja becsukja maga után az ajtót, és csak utána roskadt le az ágyára és zokogott bele a kemény matracba.

Amikor tíz perccel később Madame Giry ismét megjelent a szobában, már összeszedte magát: megmosta az arcát, rendbe szedte a frizuráját – készen állt arra, hogy felfedezze ezt a számára eddig ismeretlen világot.