Párizs, 2012.

-              Ez lesz a szobád – mondta Raoul, kitárva egy fehér faajtót.

Az egy közepes méretű helyiségbe vezetett, melynek falait világoskékre festették, s melynek közepén egy sötétbarna, lakkozott fa baldachinos ágy állt, sötétkék ágyfüggönnyel. Az állam a döbbenettől nekicsapódott a küszöbnek, ugyanis ilyet edig még csak múzeumban láttam.

-              Mit szólsz hozzá? – kérdezte Raoul mosolyogva.

-              Öregem! – Csak ennyit tudtam kinyögni, azt is magyarul. – Ez fantasztikus! – tettem hozzá, immár angol nyelven.

Szinte félve léptem rá a lakkozott fa parkettára, miközben alaposan megnéztem magamnak a szobát: az ágy, mellette egy hozzáillő éjjeliszekrénnyel, a sarokban mahagóniból készült íróasztal, egy falra szerelt könyvespolc alatt; ettől balra volt a Szajnára néző ablak, melynek függönyét ugyanolyan anyagból varrták, mint az ágyét. Vele szemközt egy sötétbarnára festett, fa ruhásszekrény támasztotta a falat, ajtaján faragott indákkal, levelekkel.

Kövezzenek meg érte, vagy nevezzenek műveletlen bunkónak, de abban a helyzetben az „úristen, azannya, öcséém”- indulatszavak szinonimáin kívül mást aligha tudtam mondani, legfeljebb elismételni őket angolul, hogy Raoul is értse, bár azt hiszem, mindnek tisztában volt a jelentésével, mivel hat éve ismert, és ez idő alatt több ezerszer használtam ilyen jellegű szavakat.

-              Ezek szerint tetszik – Raoul mosolyogva támaszkodott neki az ajtófélfának.

-              Hogy tetszik-e? Az nem kifejezés! Olyan, mintha belecsöppentem volna a XIX. századba! – lelkendeztem.

-              Örülök – mondta a fiú, s arcán a visszafogott mosoly fülig érő vigyorrá nőtte ki magát.

-              Én is –mondtam, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.

És tényleg örültem. Na nem úgy, mint amikor megtudtam a vizsgaeredményeimet, mert akkor körbeugráltam az egész folyosót, és mindenkit megöleltem, aki szembe jött velem, még a portás bácsit is. Ez azonban más volt; nem az az ugrándozós, kitörő öröm, hanem inkább egy meghitt, lassú, nyugodt dolog. Olyan, mint amikor mínusz tíz fokban teát iszol, és átmelegszel tőle. Pontosan úgy áradt szét bennem az öröm, mint a tea.

-              Nóri! Raoul! – hallottuk Lora hangját a ház belső folyosója felől. – Hol vagytok?

-              Erre, a darts-táblával szemben! – kiáltott ki neki a srác.

A szobám ugyanis egy átjárószerű helyiségből nyílt, melynek középpontjából egy keskeny, meredek falépcső vezetett a padlásra, alatta egy gardróbba, melynek ajtaján egy műanyag darts-tábla függött. Ezen kívül még két üvegezett könyvszekrény tartozott a berendezéshez, tele mindenféle francia nyelvű könyvvel.

-              Komolyan mondom, ebben a lakásban el is lehetne tévedni! – ért oda hozzánk Lora sugárzó arccal, jókedvűen.

-              És ez neki kis lakás – mondtam, színlelt rosszallással pillantva Raoulra.

Amíg ugyanis fölértünk a harmadik emeletre, legjobb barátom elmesélte a Quai D’Orléans 54 szám alatti ház történetét, mely dióhéjban annyi, hogy az 1800-as évek elején épült fel, és nem volt tíz éves, amikor a de Chagnyk tulajdonába került, akik a múlt század első évtizedeiben alakítgatni kezdték, de végleges formáját csak a hatvanas években érte el, amikor is társasházat csináltak belőle. A család addigra már majdnem az egészet eladta, csupán két kis lakást és a tetőteret tartotta meg magának. Ezt hallva úgy gondoltam, hogy tényleg kicsi lakásokról lesz szó, azonban mire eljutottunk a szobámig, kezdtem egyetérteni a gimis spanyoltanárommal abban, hol is kell tulajdonképpen hinni. A Chagny-rezidencia ugyanis így, első pillantásra akkora lehetett, mint a házunk. Mindez Párizs belvárosában, egy harmadik emeleti folyosó végén!

-              Ahhoz képest, hogy régen az egész ház a miénk volt, tényleg kicsi – vágott vissza Raoul, színlelt sértődöttséggel. – Nem is tudom, ki szokta mondani, hogy minden relatív.

-              Egy-null oda –adtam meg magam.

-              Ennyit a legjobb barátokról – fordult be ekkor Pierre a folyosón. – Öt perce se vagyunk itt, már összekapnak! – viccelődött.

Kissé meghökkentem hirtelen felbukkanásán, hiszen akkor láttam utoljára, amikor a hálószobák irányába indultunk a kapucsínószínű tapétával bevont falú folyosón. Azt hittem, hazament, de mint kiderült, a táncos nem vész el, csak átalakul - konyhatündérré, ugyanis a srác azért szakadt el tőlünk, hogy teát főzzön nekünk.

-              Lemaradtam még valamiről? – kérdezte, arcán kisfiús vigyorral, melyet reptéri találkozásunk óta nem lehetett levakarni az arcáról.

-              Most akartam körbevezetni a lányokat a lakásban – felelt Raoul.

Pierre komoly arccal bólintott, legjobb barátom pedig belefogott idegenvezető monológjába: először az én szobámról beszélt, melyben annak idején a néhai Philippe de Chagny lakott, majd miután megnősült, ez lett a vendégszoba. Ezután rátért a darts-táblás helyiségre, mely előző életében konyhaként funkcionált, most azonban onnan lehetett felmenni a tetőtérbe, ahol Raoul rendezkedett be, s ahol a nagy gardróbszoba nyeli magába a lakásban fellelhető kacatokat. Ám lépcsőmászás helyett inkább a virágos tapétás folyosót választottuk, melyen nem töltöttünk sok időt, mert már fordultunk is be egy nagy, homályos szobába, melynek közepén egy hosszú, masszív, faragott lábú, lakkozott faasztal állt, hozzáillő, magas háttámlájú székekkel körülvéve. Raoul és Pierre félrehúzták az étkezőt sötétbe borító, nehéz, bordó függönyöket, mire napfény árasztotta el a helyiséget, mely így máris nem tűnt olyan félelmetesnek.

-              Ez itt a Nagy Étkező - mondta Raoul olyan hangon, mintha egy múzeumi csoportot vezetne. – Igazából csak akkor eszünk itt, ha családi összejövetel van. Alapjáraton jobban szeretjük a konyhát használni.

Érthető okokból. Jó dolog az antik bútor, csak enni nem mernék rajta, mert egyrészt túlontúl ünnepélyes, túl múzeumi jellegű; nem illene hozzá a szalámis kenyér, a virsli, a krumplileves, megy egyáltalán semmilyen étel, amit hétköznap eszik az ember. Másrészről pedig esküszöm, hamarabb nyelne el engem a szék, mint ahogy én egy csokis croissant-t!

Az ablakokkal szemközti falon egy szövött faliszőnyeg lóg, mely egy bordó alapon aranyfonallal hímzett fát ábrázol, nevekben végződő ágakkal – egy családfa. Ilyet is csak múzeumban látni! Lorával pingponglabda-szemeket meresztve bámultuk az egyedi falvédőt.

-              Anya találta meg az egyik ruhásszekrényben, amikor beköltöztünk – magyarázta Raoul. – Előtte is sokáig fenn volt, mert emlékszem rá a családi bulikról, de Philippe bácsi alighanem az utolsó tapétázás alkalmával elfelejtette visszarakni. Nem emlékezett rá, hova tette, és haláláig abban a hitben élt, hogy a munkások lopták el. Nézzétek – mutatott a szőnyeg jobb felső széle felé nyúló ágacskára. – Ott vagyok!

Mindhárman abba az irányba néztünk, amerre a fiú mutatott, s bár én elsőre nem találtam meg a nevét a családfán, hunyorogva addig keresgéltem, amíg meg nem akadt a szemem azon a bizonyos néven: Raoul.

-              Nézd csak – bökött oldalba Lora, fejével egy lentebb lévő, vastagabb ág felé intve.

Ezúttal azonnal kiszúrtam, mit akart mutatni. Az ág mellé ugyanis ezt hímezték: Christine & Raoul. Az állam hatalmas koppanással jelezte nem éppen örömteli találkozását a padlóval.

-              Vajon ez az a Christine? – tűnődtem fennhangon, magyarul. Annyira megdöbbentem, hogy megfeledkeztem az angol nyelvhasználatról.

A név hallatán a fiúk felkapták a fejüket.

-              Mit kérdeztél? – nézett rám Raoul értetlenül.

-              Semmit – legyintettem.

Ez biztos csak valami véletlen egybeesés, gondoltam magamban.

-              Azt mondtad: Christine.

-              Lehetséges, hogy az a Christine – kezdte Lora, látva, hogy én még mindig keresem a szavakat -, az Christine Daaé?

Raoul bólintott, miközben próbálta komoly álarc mögé rejteni titokzatos mosolyát.

-              Nagyon is lehetséges – bólogatott Pierre, aki nem szenvedett itt az ünnepélyes pofával, hanem egyenesen belevigyorgott a képünkbe. – Sőt…

Ha ez így megy tovább, mehetünk búvárkodni, gondoltam magamban, mert az állam a Szajnában fog kikötni! Már valahol a földszinten járhatott, annyira megdöbbentett a fiúk verbális és nonverbális válasza. Aztán leesett, hogy Raoul anyai ágon de Chagny, és Az Operaház Fantomjának Raoulja is az volt – igaz, ő apai ágon. Miért nem tűnt fel ez nekem eddig?! Talán azért, mert Raoul sosem beszélt erről a különös egybeesésről. Vagy említette, csak én nem emlékszem rá? Nem hiszem, mert az ilyet biztos megjegyeztem volna. Főleg, hogy együtt láttuk a musicalt a színházban, és utána még jónéhányszor végignéztük a filmet. Talán csak elsiklott felette, mint az öreg néni, aki az egész házat átkutatja a szemüvegéért, amely egyébként a fején van. Amin nem csodálkozom, hiszen az ember két esetben kezd el az anyja leánykori nevén gondolkodni: egy, ha családkutatást végez, kettő, ha beiratkozik a könyvtárba. Az Operaház Fantomjának pedig egyikhez sincs túl sok köze.

Amikor sikerült végre úrrá lennem a döbbenetemen, különös lelkesedés járt át, mint a tudóst, aki alig várja, hogy beszabaduljon a laboratóriumába, és egész nap baktériumokat nézegessen, vagy a régészt, aki épp, hogy elkezdett kiásni egy több ezer éves sírt. A felfedezés izgalma volt ez; ki akartam deríteni, lehetett-e valami köze a de Chagnyknak az Operaház Fantomjához, vagy Gaston Lerouxhoz, aki az egész történetet kitalálta. Ennek a kérdésnek hangot is adtam, s Raoul így felelt rá:

-              Tulajdonképpen azért hívtalak meg benneteket – jelentette be ünnepélyes hangon -, hogy ezt kinyomozzuk.

Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam, mit is mondott, majd amikor eljutott a tudatomig, ismét leesett az állam, ugyanakkor hálás voltam Raoulnak, amiért bevont minket az ügybe, s ekkor újfent keresztülvágott rajtam a megdöbbenés; ezúttal az, hogy a legjobb barátom képes volt két hónapot várni a kutatásokkal. Ugyanis májusban kaptam a meghívást.

-              Akkor vettem észre, amikor Anya megkért, hogy tegyem fel a falra a családfát – mesélte a fiú. – Majdnem leestem a létráról! Elkezdtem Anyát kérdezgetni a családról, különös tekintettel az ükapámra, aki után a nevemet kaptam, és megtudtam, hogy sokan ferdén néztek rá, amiért egy rangon aluli nőt vett el feleségül. Egy operaénekest, aki Európa leghíresebb színházaiban lépett fel…

-              És akit Christine-nek hívnak – fejezte be a mondatot Pierre vigyorogva, színlelt rosszallással a hangjában. – Ha tudnátok, hányszor hallottam ezt mostanában!

Raoul erre csak legyintett, és zavartalanul folytatta a mesélést:

-              A dédapám gyerekkorában a fél világot bejárta, hogy láthassa turnézó anyját, aki úgy énekelt, mint egy angyal.

Annyi tehát biztos volt, hogy a de Chagny családba beházasodott egy Christine nevű, gyönyörű hangú operaénekesnőt, aki később nagy valószínűséggel Christine Daaéként jelent meg Gaston Leroux regényének lapjain. Vajon ismerték egymást az íróval?

-              Sikerült kiderítened valami mást is? – kérdeztem, de fejrázást kaptam válaszul.

-              Rátok várt – mondta Pierre. – Nélkületek nem akart jobban belemélyedni.

-              Te jó Isten, hogy bírtad ki két hónapig?! – kiáltottam fel. – Nekem nem biztos, hogy sikerült volna.

-              Nehezen, főleg úgy, hogy a padlás tele van a család régi cuccaival, és csak egy vékony fal választ el tőlük – mondta Raoul. – Rajtatok kívül csak a vizsgaidőszak tartott vissza.

Vagyis két magyar lány és egy Kékestető-méretű könyvkupac, melyben a legvékonyabb kötet is hatszáz oldalnál kezdődik – hát igen, utóbbi az én kedvemet is elvette volna a nyomozósditól. Pláne, ha a kupac idővel a Pireneusokra kezd hajazni. Francia nyelven.

Kimondhatatlanul hálás voltam a legjobb barátomnak, amiért gondolt ránk, és megvárt minket a kutatással. Amikor ennek hangot adtam, azt mondta, azért tette, mert Az Operaház Fantomja a mi közös ügyünk, és ami azzal kapcsolatos, ugyanúgy vonatkozik ránk is, mint őrá, hiszen együtt láttuk Budapesten színpadon, és együtt ültük végig vagy nyolcvanszor a filmet: Raoul, Lora meg én. A történet és a zene mindhármunkat elvarázsolt, magával ragadott. Tizennégy évesen hallottam először, azóta a rabja vagyok. Azonnal megfogott a párizsi Operában keringő legenda egy titokzatos fantomról, aki a Zene Angyalaként szárnyai alá vesz egy fiatal, tehetséges énekesnőt, aki egyszerre fél tőle és vonzódik hozzá. A lány ugyanakkor gyengéd érzelmeket táplál gyermekkori barátja iránt, aki egyben a színház patrónusa is. Végül választania kell a két férfi között. Valahogy így néz ki az alapsztori nagyon nagy vonalakban, mert sokkal többről van ám szó, mint egy egyszerű szerelmi háromszög. Gaston Leroux 1910-es krimijéből Andrew Lloyd Webber írt musicalt, mely máig a műfaj egyik legszebb és legnépszerűbb darabja. Az elmúlt nyolc évben legalább ezerszer meghallgattam már, kívülről fújom az egészet, mégis a hatása alá tudok kerülni.

Raoult annak idején mi vezettük be Lorával a Fantom világába, nem is sejtvén, hogy a srác valószínűleg közelebb állt hozzá, mint bármelyikünk. Felnéztem a családfára. Kell, hogy legyen valami közük a történethez, gondoltam magamban, ugyanis ha kiszámoljuk, idősebb Raoul és Christine kábé akkor éltek, amikor a regény játszódhatott. Ráadásul olvastam, hogy az Operában egyszer tényleg leszakadt a csillár, és ez inspirálta Leroux-t. Már nyitottam volna a számat, hogy ezt szóvá tegyem, ám Lora megelőzött:

-              Állítólag egyszer tényleg leszakadt a csillár az Operában – mondta. – Erről esetleg nem tudtok valami konkrétabbat?

Szavait elsősorban Pierre-nek címezte; érthető módon, hiszen négyünk közül ő a bennfentes, lévén a Garnier-Opera táncosa.

-              1896 májusában zuhant le – felelte a fiú. – Ennél többet én sem tudok, mert annyira nem mélyedtem bele. De le tudom intézni, hogy bemehessünk a levéltárba megnézni azokat a régi dokumentumokat.

-              Jóban van az egyik portás nénivel – fogta suttogóra a hangját Raoul -, aki némi ellenszolgáltatásért cserébe bármelyik terem kulcsát odaadja neki.

-              Ellenszolgáltatás? – csodálkoztunk rá Lorával.

-              Még mielőtt bármi rosszra gondolnátok, elmondom, hogy videojátékozásról van szó – mondta Pierre sértődötten. – Szeret a fia régi Playstationjével játszani, csak mivel elvált, nincs partnere hozzá, így bizonyos kulcsokért cserébe én autóversenyezek vele.

Elnevettük magunkat. Azt hinné az ember, hogy egy idősödő néni olyasmiket ért ellenszolgáltatás alatt, mint felolvasás, a konyhaszekrény megjavítása, esetleg a kábeltévé-csatornák beállítása, erre kiderül, hogy a Playstation is ebbe a kategóriába tartozott – az elvált, hatvanas nők esetében legalábbis.

-              Most, hogy vakolják a pincét, a hétvége kivételével bármelyik nap bemehetünk – tért vissza Pierre az előző témához. – Igaz, így a föld alatti tó kiesik a programból.

-              A földalatti tó is létezik? – kiáltottam fel meglepetten.

-              Párizs csatornarendszerének része – mondta Raoul. – Csak nincsenek odalent orgonák meg gyertyatartók.

Visszanéztem a családfára, és megint átjárt a lelkesedés.  Egészen idáig azt gondoltam, Leroux csak azért kezdte úgy a regényét, hogy „Az operaház fantomja nem mese,” hogy minél több olvasót szerezzen magának, most azonban felébredt bennem a remény: talán ez mégsem csak egy írói fogás. Talán tényleg igaz.