Párizs, 1896.

A feje már zúgott a sok új névtől, útvonaltól, helyszíntől, amelyet az Operaházban tett kétórás séta alatt Rédey Nórának meg kellett jegyeznie, ezért megkönnyebbült, amikor Madame Giry magára hagyta a Garnier-palota ebédlőjénél. Ám belépve a nyikorgó, lakkozott tiszafa ajtón, azt kívánta, bárcsak a balettmesternő még ott lenne vele. Akkor talán nem zavarná annyira az a rengeteg rá szegeződő tekintet és az izgatott sugdolózás. Akkor talán nem zavarná annyira az a rengeteg rá szegeződő tekintet és az izgatott sugdolózás.

A hosszú asztalokkal berendezett teremben az Operaszálláson lakó zenészek, táncosok, kóristák, cselédek és munkások étkeztek, akik a legnagyobb nyugalommal kanalazták a zabkásájukat, amikor Nóra csatlakozott hozzájuk. Az ajtóhoz legközelebbi asztalnál ülőknek azonban feltűnt az ismeretlen arc, ezért kérdezősködni kezdtek, s mire Nóra elért ahhoz a falba vájt ablakhoz, amelynél az ételt osztották, már mindenki őt nézte. De ő nem nézett vissza rájuk – nem akarta, hogy lássák zavarát, a szemében a bizonytalanságot.

A középkorú, fogatlan, kötényruhás konyhásnő kerámiatányért tolt elé, benne halványszürke zabkásával. Nóra szórakozottan a fatálcájára tette azt, majd üres széket keresve körbehordozta tekintetét az étkezőben. Abból mind a négy asztalnál akadt néhány, így volt választási lehetősége: csatlakozhatott volna egy csapat jelmezes balerinához az ajtótól számított második asztal végében, ám ők úgy mérték végig, mint egy sáros pocsolyát. Választhatott volna egy csapat borostás díszletmunkást a legbelső asztalnál, akik fel is szabadítottak neki egy széket, s ennek egymás szavába vágva hangot is adtak, ám Nóra úgy találta, nem lenne jó vége, ha elfogadná az ajánlatukat, ezért hát tovább nézelődött. Látott egy csapat izgatottan sutyorgó öltöztetőnőt, akik nyilvánvalóan a legújabb pletykákat cserélték ki egymás között, egy másik jelmezes csoportot, akik ügyet sem vetettek rá; néhány fiatalembert (az egyikben felismerte Julient, aki a csomagjait cipelte) két nálánál nem sokkal fiatalabb lány társaságában, valamint két pergő nyelvű operacselédet.

Még egyszer körülnézett, de nem tudta eldönteni, melyik társaság ijeszti meg a legkevésbé. Ekkor valaki megszólította:

-       Nem lenne kedved csatlakozni hozzánk?

Nóra megfordult, és egy alacsony, karcsú lánnyal találta szemben magát. a kék szemű, rózsás arcú illető nem lehetett több tizenhat évesnél; világoskék, hosszú ujjú, fodros nyakú blúzt és bokáig érő sötétkék szoknyát viselt, barna bőrcipővel. A háta közepéig érő, göndör sötétbarna haját egy szalaggal összekötve hordta.

-       Virginie Legat vagyok – mutatkozott be.

-       Én meg Valérie – hallatszott ekkor egy másik hang Nóra baljáról.

Amikor a lány arra fordult, kis híján elejtette a tálcáját, ugyanis egy másik Virginie állt előtte: ugyanaz a barna haj, kék szem, ugyanaz a mosoly. Kellett egy kis idő, amíg feldolgozta, hogy ikrekkel van dolga, hiszen Loirentben még nem találkozott hasonlóval.

-       Bocsássatok meg – motyogta a szégyentől vörös arccal Nóra -, csak még sosem találkoztam ikrekkel.

-       Nincs semmi gond - legyintett Virginie, - már hozzászoktunk.

-       Így igaz – bólogatott Valérie. – Annak ellenére, hogy már nyolc éve lakunk itt, ég mindig akad, akinek újdonság. De ugye ez nem vette el a kedved attól, hogy csatlakozz?

Egyáltalán nem, sőt még örült is a két barátságos arcnak a sok vizsla tekintet után. Bocsánatkérően mosolygott a díszletmunkásokra, - akik ezúttal kénytelenek voltak hölgytársaság nélkül vacsorázni -, majd követte az ikreket az ajtótól számított második asztal ablak felőli végéhez.

-       Egyébként a nevem Nóra Rédey – mutatkozott be, miközben tálcáját az abrosz nélküli, lakkozott faasztalra tette.

-       Új vagy itt? – kérdezte a tőle jobbra ülő lány. – Csak mert még nem láttunk errefelé.

Nóra megint elvörösödött, ugyanis elfelejtette, kettejük közül melyikőjük Valérie és melyik Virginie. Nem tehetett róla, hiszen amellett, hogy ugyanúgy néztek ki, még a ruhájuk is egyforma volt. A két lány megérezte zavarát, de természetesen kisegítették (balra ült Virginie, jobbra Valérie). Már nem vették zokon, ha valaki nem tudta őket megkülönböztetni, ugyanis néha még Monsieur Reyer, a vezető korrepetítor is összekeverte őket. Nóra egy darabig memorizálta magában, ki kicsoda, s csak aztán válaszolt a kérdésre:

-       Igen, ma érkeztem. Nincs három órája, hogy itt vagyok. És ti tényleg nyolc éve laktok itt? – kérdezte.

-       Pontosan nyolc éve – mondta Virginie. – A balettiskolába jártunk, és tavaly beválasztottak bennünket a tánckarba.

-       Amikor Lora szólótáncos lett – tette hozzá Valérie.

Nóra ennek hallatán kis híján félrenyelte a zabkását. Valahol már hallotta ezt a nevet, de nem emlékezett rá, hol és mikor.

-       Lora?

-       Az Opera egyik legígéretesebb táncosa – magyarázta Valérie lelkesen. – Nagyon tehetséges és nagyon kedves Mindig segít, ha elrontunk valamit, és nem méreget minket olyan lenézően, mint a többi szólótáncos.

Mindhárman némán kanalazták tovább langyos, ízetlen, szürkés színű zabkásájukat. Nóra gerincén minden egyes falatra borzongás futott végig. Ez még rosszabb, mint amit én főztem két éve, pedig azt még a malacok sem akarták megenni! – gondolta a lány, mire az otthoni emlékek elnehezítették a szívét; úgy érezte, mintha egy hideg kődarab lenne a bordái mögött.

Nóra akkor vett először és utoljára fakanalat a kezébe, amikor is egy Madeleine nevű, harmincas éveiben járó, pirospozsgás asszonyka főzött a Rédey családra, aki elkövette azt a hibát, hogy beengedte a konyhába a gazda lányát. Nóra, lévén lobbanékony természet, hirtelen felindulásból szeretett volna megismerkedni a főzés tudományával, ezért Madeleine-től kért segítséget. Az eredmény egy nagy fazék ehetetlen zabkása lett – nem a szakácsnő hibájából. A Rédey-lány ekkor végleg letett a női elfoglaltságokról, ugyanis a varrás és a hímzés sem tartozott az erősségei közé, ő inkább olvasgatott, zongorázott vagy énekelt.

Majd megírom Apáéknak, hogy van, aki még nálam is rosszabbul főz, gondolta, miközben nagy nehezen lenyelt egy újabb kanál zabkását.

Ezúttal nem az étel íze, hanem a honvágy akadályozta, egy hatalmas gombóc képében, mely lassan kúszott fel a torkába, könnyeket csalva a szemébe. Elveszettnek érezte magát a családja nélkül, idegenek között, egy ismeretlen helyen, ahol gunyoros sugdolózás kíséri minden lépését. Mégis, éppen ez tartotta vissza attól, hogy kitörjön belőle a zokogás: nem akarta, hogy sírni lássák; ehelyett a talpraesett Rédey Nórát szerette volna megmutatni, akin nem fog az intrika, aki minden helyzetben feltalálja magát. Így hát a zabkásával együtt a könnyeit is lenyelte, majd a vele szemben ülő ikrekhez fordult:

-       Szóval balerinák vagytok – állapította meg.

-       Igen, azok – bólintott rá Valérie – És te?

-       Kórista – felelte Nóra. – Nem tudok táncolni.

A nehéz, kétszárnyú ajtó ekkor nyikorogva kitárult, és egy Nórával körülbelül egykorú, magas, fekete hajú lány lépett be rajta, sötétlila ruhában, sietős léptekkel közelítve meg az ablakot, ahol az ételt adják ki, s bár próbált higgadtnak tűnni, látszott, hogy majd’ kicsattan a boldogságtól.

-       Megjött Helga – mondta Virginie. – Azt hittem, már megint kihagyja a vacsorát.

Nóra kíváncsian fordult az újonnan érkezett felé, aki határozott léptekkel indult el az asztaluk irányába, immár nem próbálva elfojtani mosolyát, mely szélesebbé tette keskeny orrát, s apró szarkalábakat csalt fekete szeme sarkába.

-       Ne haragudjatok a késésért – mentegetőzött -, csak dolgom volt.

-       Tudunk a hegedűsről – közölte Valérie, mélyen barátnője szemébe nézve -, úgyhogy fölösleges dologként emlegetned.

A lány ennek hallatán a haja tövéig elpirult, aztán nem sok hiányzott ahhoz, hogy kiejtse a tálcát a kezéből, ugyanis észrevette az ikrekkel szemben ülő Nórát. Szégyellte, hogy épp egy idegen előtt akarják felfedni a viszonyát Émile Chartier hegedűssel, ugyanakkor az ismeretlen asztaltárs jó okot adott a témaváltásra.

-       Te új vagy itt? – kérdezte, miután úrrá lett zavarán.

Nóra bólintott, majd mosolyogva bemutatkozott.

-       Örvendek – rázta meg a kezét a lány. – Helga Duroy, kórustag.

Ezzel sikerült is másfelé terelnie a beszélgetést: a vacsora hátralevő részében Nóráról és a kórusról folyt a szó, Helga legnagyobb megkönnyebbülésére. Az ikrek azonban nem hagyták ezt annyiban; félreérthetetlen pillantásokkal adták barátnőjük tudtára, hogy koránt sem úszta meg a vallomást, a szobában úgyis el kell majd mesélnie mindent.

Miután mind a négy tányér kiürült, a lányok leadták tálcáikat egy, az ebédlő túlsó végében lévő ablaknál, ahol egy másik kövérkés, hiányos fogazatú,pecsétes főkötőt viselő nő vette át és vitte a mosogatóba azokat.

-       Tudnátok nekem segíteni? – fordult Nóra három kollégájához.

-       Hogyne – mondta Virginie. – Miben segítsünk?

-       Megmutatnátok, merre vannak a hálótermek? Madame Giry már elmondta, meg jártam is ott, csak elfelejtettem az útvonalat.

-       Akkor gyere velünk! – karolt bele Valérie. – Mi is arra megyünk.

Azzal mind a négyen elindultak a boltíves, fehérre meszelt, fáklyákkal megvilágított folyosón, és Nóra már nem érezte magát annyira idegennek az Operaházban, hála az ikreknek és Helgának, akik valamiféle bizalmat ébresztettek benne, pedig akkor találkoztak először.

-       Melyik szobában laksz? – kérdezte Helga.

-       Nem emlékszem a számára – felelte Nóra -, csak arra, hogy kevesen laknak benne.

Ennek hallatán Virginie arcán fülig érő vigyor terült szét, Valérie megszorította a karját, s még Helga szája szegletében is megjelent valami mosolyféle.

-       Ezt nem hiszem el! – kiáltották az ikrek. – Szobatársak vagyunk!

Ekkorra már Nóra is mosolygott. Örült ennek a szerencsés véletlennek; úgy vélte, jobb szobatársakat keresve sem találhatott volna magának.

Mivel aznap este nem volt előadás az Operában, a folyosókon nem nyüzsgött annyi ember, mint napközben, amikor megkezdődtek Chalmenau Hannibáljának próbái. A felsőbb szinteken néhány férfi kártyázott és borozgatott, a földszinten, amerre Nóráék útja vezetett, két balerina sutyorgott karöltve, egy-egy benyílóban csókolózó párokat lehetett látni, akiket Joseph Bouquet főgépész előszeretettel figyelt a legfelső szint fakorlátja mögött állva. Az ötvenes évei elején járó férfi szívesen udvarolt az ott dolgozó hölgyeknek, korra és pozícióra való tekintet nélkül, ám ha kiszemeltjei aznap nem fogyasztottak elég alkoholt, kosarat kapott, melyre tolakodó viselkedése mellett ápolatlansága is rászolgált: zsíros, őszülő haja kócosan verdeste a vállát, sárgás, ráncos arcát többnapos borosta díszítette, lehelete pedig vetekedett egy szeszfőzde szagával. A főgépésznek esze ágában sem volt változtatni ezen, sőt még élvezte is, ahogy a balerinák sikítozva menekülnek előle. Azt azonban már kevésbé, amikor Madame Giry kikergette a lányok szobájából.

Ahogy ott állt a korlátot támasztva, szemet szúrt neki egy bordó ruhás, gesztenyebarna hajú lány, a Legat-ikrek és Helga Duroy társaságában. Nem volt különösen szép, de elég csinos ahhoz, hogy elnyerje a főgépész tetszését. Főleg, mert úgy vélte, a csúnya nők könnyebben lépre mennek, hiszen őket a legapróbb udvarló gesztus is elbűvöli. Áthajolt hát a lakkozott fa deszkák fölött, és a négy szobatárs után füttyentett. Nóra ennek hallatán megtorpant, arca lángba borult, ugyanis sejtette: ez neki szólt. Ám mielőtt bárhogyan reagálhatott volna rá, Valérie már húzta is tovább.

-       Ez csak Bouquet, a főgépész – magyarázta. – Nem kell törődni vele, ostoba vén kecske.

-       Egy liszteszsáknak több esze van – értett egyet Virginie. – Ha szeretőt akarsz magadnak, a zenekarban kell próbálkozni. Igaz, Helga?

Az említett fülig vörösödött, de egy szót sem szólt, az ikrek pedig láthatóan jól szórakoztak rajta, még Nóra is megeresztett egy bátortalan mosolyt.

Miután felértek a szobájukba, az ikrek addig faggatták Helgát, amíg az be nem számolt az Émile Chartierhez fűződő viszonyáról, amely három hónappal ezelőtt kezdődött, amikor is Chartier végre vette a bátorságot, hogy megszólítsa a lányt az egyik próba szünetében. Addig csak némán bámulták egymást a folyosón, a próbateremben. Azóta szabadidejükben gyakran találkoztak az Operán kívül és belül, s Helga egészen beleszeretett a kék szemű, kissé nagy orrú fiatalemberbe, aki bármikor képes volt őt megnevettetni.  Chartier eközben már tervezgette a lánykérést, ám előtte tudni akarta, Helga szereti-e. A kóristalány egy halk, félszeg igennel válaszolt, mire Chartier megcsókolta őt, ismeretségük óta először.

Nóra a falnak vetett háttal, mosolyogva hallgatta szobatársa történetét, melyet az ikrek szokásukhoz híven biztató szavakkal kommentáltak, majd fogadást kötöttek, vajon mikor fogja a „Bamba” Chartier megkérni Helga kezét. Még takarodó után is ezen vitatkoztak, amikor a gyertyákat már elfújták, s a Hold kékes-ezüstös fénybe burkolta a szobát. A másik kóristalánnyal ellentétben Nóra hálás volt nekik ezért, mert legalább elterelték a gondolatait arról, mennyire messze van a családjától, az otthonától; nem engedték, hogy a honvágy elhatalmasodjon rajta. Ennek és az ólomsúllyal ránehezedő fáradtságnak köszönhetően szinte azonnal elnyomta az álom, miután elfújták a gyertyákat.