4. fejezet

A Hosszú élet titka

Öt nappal később

Sam:

Két napja érkeztünk Salembe, de még semmit sem sikerült kiderítenünk az utóbbi három héten eltűnt nyolc fiatal lány ügyében. Mindannyian tizenhat és huszonöt év közöttiek voltak, csak hárman jártak ugyanabba az iskolába, és a másik öt nem is ismerte egymást. El nem tudjuk képzelni, mivel lehet dolgunk. Huszonöt évvel ezelőtt is eltűntek néhányan, de senki sem bukkant a lányok nyomára. Visszatérő szellemről van szó? Vagy ez valamilyen pogány istenség?

-             Álljunk meg itt – parkol le Dean a Fekete Macska nevű kávézó előtt. – Éhes vagyok.

Már megint csak a hasára gondol! De most nem hányom a szemére, mert nekem is korog a gyomrom.

A kávéház falait sötétkékre festették, foszforeszkáló csillagokkal díszítve. A plafonról süveges boszorkányok és fekete macskák kartonsziluettjei lógnak a kerek asztalok fölött. A kávéházakhoz képest kisméretű helyiségben kábé húsz ember tartózkodik: kávéznak, beszélgetnek, újságot olvasnak. Dean körülnéz, majd az egyik legbelső asztal felé indul. Az nem is üres! Jaj ne, már megint csajozik!

A fekete, műanyag háttámlájú széken egy kábé velem egyidős lány ül, egy könyvbe temetkezve. Álla alá érő, egyenes szálú szőke haja az arcába hullik; sötétkék farmerdzsekit és világoskék felsőt visel. Egész csinos. De… mintha már láttam volna valahol. Olyan ismerős.

-             Nem találkoztunk mi már valahol? – szólítja meg a bátyám, arcán a „Hello, baby”- vigyorral.

A lány lassan felnéz, és amikor meglátja Deant, elmosolyodik.

-             Ez könnyen meglehet – feleli. – Ugyanis nővér vagyok a nemibeteg-gondozóban

WOW! Ilyet még senki sem mondott a bátyámnak! Ezt nem bírom ki röhögés nélkül! Úristen, ez az idétlen pofa! A szeme kidülled, a szája tátva. Már csak némi nyál hiányzik, és úgy fog kinézni, mint egy holdkóros. Ez nagyon poén!

-             Jaj, fogd már be! – kiált rám ingerülten, de egyszerűen nem bírom abbahagyni a nevetést.

-             Sam, Dean! – hallok ekkor egy mély hangot a hátam mögött.

A könnyeimet törölgetve megfordulok. Bobby Singer áll velem szemben, két gőzölgő bögrével a kezében. Rövid ujjú, sötétkék kockás inget és farmert visel. Bár fején ott a kopott, fekete-fehér baseballsapka, kevésbé néz ki úgy, mint egy remete. Meglep, hogy a műhelyén kívül látom, ráadásul Sioux Fallstól ennyire távol!

-             Hát te hogyhogy itt? – kérdezem.

-             Bobby? Tényleg te vagy az? – szólal meg Dean is, miután kissé összeszedte magát. – Mégis otthagytad a roncstelepet?

-             Vadászok – feleli a férfi mosolyogva. – Gondolom, ti is.

-             Beletrafáltál – bólogat a bátyám. – Csak nem az eltűnt lányokat akarod megtalálni?

-             Ja, őket. – Az asztalnál ülő lány felé nyújtja az egyik bögrét. - Itt a kapucsínód, Stella.

Dean és én eltátjuk a szánkat. Stella? Stella Echolls? Az a Stella Echolls, aki úgy néz ki, mint egy tizenhat éves? Na ne! Ez nem lehet ő!

-             Ti sem ismertétek fel? – neveti el magát Bobby. – Amikor szerdán beállított hozzám, eltartott egy darabig, mire rájöttem, ki az.

-             Dean fel akarta szedni – mondom vigyorogva.

-             Tényleg?

Stella lesütött szemmel, fülig vörösödve bólogat. Na, ez tényleg ő. Már nem a „nővér a nemibeteg-gondozóból.” Bobby ennek hallatán még jobban elkezd röhögni, a bátyám pedig gyilkos pillantásokat lövell felém, amiért ezt elmondtam.

-             És hogy vagy? – kérdezem, miután csatlakoztunk Stellához a kerek asztalnál.

-             Jól, köszönöm – válaszol a lány. – Mióta eljöttünk Monticellóból, folyamatosan gyakorlok.  Aztán Bobby szerdán felvetette, hogy nézzünk utána ezeknek a különös eltűnéseknek. Veletek mi újság?

-             Megvagyunk – von vállat Dean. – Vadászunk.

-             És jutottatok már valamire? – kérdezi Bobby.

-             Nem igazán – felelem. – Folyamatosan látogatjuk a családokat, de eddig még semmilyen kapcsolatot nem találtunk a lányok között. Ti hogy álltok?

-             Annyit sikerült kiderítenünk, hogy minden huszonötödik évben, július elején nyolc-tíz lány eltűnt a városból – magyarázza az autószerelő.

-             Erre mi is rájöttünk – mondja Dean. – Nem lehet, hogy valami istenség miatt tűnnek el? Régen sok boszorkányt elégettek errefelé; ki tudja, miféle pogány istenekkel léptek kapcsolatba.

-             Megvan rá az esély – ért egyet Bobby.

A bárpultnál áll egy nő, és öt perce le sem veszi rólunk a szemét. Szokatlanul magas és vékony – olyan, mint egy lila tunikás botsáska. Egyenes szálú, hosszú, festett vörös haj keretezi enyhén ráncos arcát, melyből egy kék szempár figyel bennünket. Ez több mint idegesítő. Oldalba bököm Deant.

-             Az a nő folyamatosan minket bámul – súgom oda neki.

A bátyám erre igazít egyet a dzsekijén, miközben sokatmondó pillantást vet egy miniszoknyás, csendesen kérődző, fekete hajú, harmincas hölgyeményre.

-             A mögötte lévő – világosítom fel vigyorogva.

Ennek hallatán a vigyor lehervad az arcáról. Nem az ő esete. Ellenben Bobby átszellemült arccal int oda a vörös hajú nőnek, aki erre odalibeg hozzánk. Te jó ég, Dél-Dakota legantiszociálisabb embere flörtöl! Deannel és Stellával döbbenten nézünk hol rájuk, hol egymásra.

-             Ez a meglepetések napja – mormogja a bátyám.

Agatha Morrison – így hívják a hölgyet – eközben élénken társalog a tapasztalt vadásszal, aki megbűvölten bámulja őt. Ezt nem hiszem el, a Dallasról beszélnek! Nem is gondoltam volna, hogy Bobby nézte azt a sorozatot! Te jó ég, ez az ábrándos arc… komolyan, mint aki agyilag nincs teljesen rendben.

-             Nem kéne magukra hagynunk őket? – kérdezi Stella halkan.

Milyen tapintatos itt valaki! De nem mond hülyeséget.

-             Ne már! – ellenkezik Dean. – én hallani akarom, ki volt Jockey felesége!

-             Inkább igyunk egy sört – vetem fel, mert kissé feszélyezve érzem magam, mint általában a „párocskák” közelében.

-             Megdumáltál.

***

Este Stella és Bobby átköltöznek a Seprűnyél nevű motelbe, ahol mi is lakunk, ugyanis ők eddig egy külvárosi panzióban szálltak meg, ez a hely pedig a belvárosban van. Most mindketten a szobánkban ücsörögnek. Én a neten keresgélek – hátha találok valamit a korábbi eltűnésekről, vagy a mostaniakról -, Stella Apa naplóját olvasgatja, Dean tömi a fejét (de hivatalosan a pisztolyát tisztogatja), Bobby pedig használhatatlan. Csak arról a vörös hajú nőről bír beszélni, akivel a kávézóban találkozott. Teljesen kifordult önmagából. Úristen, énekel!

Nézzük csak, mit talált nekem a Google? Hmm… ez nem érdekes, ez sem…

Várjunk csak! 1980-ban az egyik eltűnt lány holttestét megtalálták a város mellett az árokban. Testét mindenütt sebek borították, ruhája cafatokban lógott rajta, keze össze volt kötözve. Különös. Nagyon különös.

A cikk mellett az emlegetett lány gimnáziumi tablóképe látható. Amanda Phillips, kerekded arcú, barna hajú csaj volt; olyan, akire Dean azonnal ráindulna, ha nem idegenkedne a nekrofíliától. Hangosan felolvasom a cikket, mire a többiek a laptop köré gyűlnek.

-             Sam, nézz utána az erőszakos haláleseteknek száz évre visszamenőleg – utasít a bátyám komoly arccal. – Lehet, hogy egy szellem van a dologban.

-             Aki periodikusan gyilkol? – vonja össze a szemöldökét Bobby. – A szellemek csak ritkán csinálnak ilyesmit.

-             Száz évvel ezelőtt is voltak eltűnések – mutatok az ezüstszínű, halálfejes laptop képernyőjére. – Hamarabb nyírhatták ki az illetőt.

<