Jó másfél órával ezek után Dean beugrik hozzánk és elújságolja, hogy Samnek sikerült bejutnia a rendőrségi adatbázisba. Aszta!

-             Gyertek, nézzétek meg, mit talált! – invitál bennünket Dean egy félig elfogyasztott hamburgerrel a kezében.

Bobbyval követjük az idősebb Winchestert a második emeleti szobájukba, ahol Sam büszkén mutatja meg ezüstszínű laptopján a rendőrségtől megszerzett, hullákat ábrázoló képeket. Mindnyájan huszonöt évvel ezelőtt haltak meg, abban az évben, amikor Amanda Phillips. Mit ne mondjak, nem valami szívderítő látvány halottakról készült fotókat nézegetni. Jesszus, Dean meg két pofára zabál közben! Fúj, annak a pasinak nincs orra!

-             Tulajdonképpen miért nézegetünk ilyen képeket? – kérdezem bátortalanul.

Aztán, még mielőtt választ kapnék, meglátom a következő fényképet, amely egy fiatal, karikás szemű, fekete hajú lányt ábrázol, arcán egy véres kéznyommal. Te jóságos úristen!

-             Ő… ő volt ott a fürdőszobában! – nyöszörgöm.

-             Amanda Phillpis – olvassa Bobby a fotó alá írt nevet.

***

Dean:

Kamaszkoromban nem jártam ennyit kozmetikushoz, mint most! Hajnali fél tíz van, és mind a négyen itt ülünk a Kencefice Szépségszalonban, mert Bobby úgy vélte, meg kéne kérdeznünk Agatha Morrisont Amanda Phillipsről. Szerintem sok értelme nincs, a pasas egyszerűen csak nem bír ki hat órát a nő nélkül. Nagyon durván belezúgott! Úgy bámulja, mintha egy ’63-as Cadillac lenne az oldtimer-kiállításon.

-             Miért érdekli magukat Amanda Phillips? – kérdezi Agatha, szúrós tekintettel méregetve bennünket. – Már régen meghalt.

-             Kapcsolatot próbálunk keresni a mostani és a korábbi eltűnések között – magyarázza Bobby. – Amanda Heather Phillips nagynénje volt.

-             Ezt én is tudom – bólogat a nő -, de szerintem a két eltűnésnek semmi köze egymáshoz.

-             Szerintem van – szólok közbe. – Már száz évvel ezelőtt is tűntek el tizenhat és huszonöt év közötti lányok, ráadásul mindegyik július elején. Valami kapcsolatnak mindenképp lennie kell az esetek között!

-             Száz évvel ezelőtt nem gyilkolhatott ugyanaz az ember, aki most – mutat rá Agatha olyan hangon, mintha azt bizonygattam volna neki, hogy a Föld kocka alakú.

-             Lehet, hogy ez családi hagyomány, és a fiú átvette az apjától – vetem fel. Idegesít ez a megvető tekintet!

-             Ugyan miféle őrült sorozatgyilkos lenne képes ilyesmire? – csattan fel a nő. – ez képtelenség!

Erre vérben forgó szemekkel pattanok fel a székemről, annyira bosszant a belőle áradó lenézés. Ráadásul közben fogalma sincs, mi folyik ebben a rohadt világban, és miféle sorozatgyilkosok garázdálkodnak Amerika-szerte!

-             Én vagyok a szövetségi nyomozó, vagy maga?! – kiáltom. – Ennél őrültebb sorozatgyilkosokkal is találkoztam már!

-             Dean! – szól rám Sam és Bobby egyszerre.

Basszus, ez a nő még nagyobb ribanc, mint az öcsém! Remélem, Bobbynak nincsenek vele komolyabb tervei.

-             Ms. Morrison – szólítja meg Stella a nőt bátortalanul, arcán a rá jellemző apácás kifejezéssel -, maga nem ismer olyan salemi családot, akik kapcsolatban állnak a boszorkányokkal? Mondjuk, a leszármazottaik, vagy ilyesmi.

Mi a fene! Fél óráig meg se szólal, aztán benyög egy ilyen kérdést! Fel kéne szednem az államat a padlóról. De nem csak nekem, a többieknek is – ők is meglepődtek. Na jó, Bobby nem.

-             Miért kérdezed? – szólal meg Agatha, próbálva leplezni hirtelen jött zavarát. Mitől jött zavarba?

Kérdőn nézek Samre, ő azonban Stellát figyeli nagy érdeklődéssel. Na, ki gondolkodik állandóan a farkával, öcskös?

-             Azért – feleli a lány, a füle mögé simítva egyik szőke hajtincsét -, mert érdekelnek a boszorkányokkal kapcsolatos dolgok, és tudom, hogy itt, Salemben sokukat máglyára küldték. Gondoltam, megkérdezem, nem él-e itt valaki, aki esetleg valamelyik boszorkánycsalád sarja?

Hirtelen nem vágom, miért érdekli ez a kiscsajt. Ehhez nekem még túl reggel van.

Tíz perccel később a salemi temetőben sétálunk, Amanda Phillips sírját keresve. Bobby nem jött velünk, most biztos Agatha Morrisonnal ebédel valahol, amíg mi terepszemlét tartunk. A mákos. Én is szívesebben randizgatnék most, mint járnám a temetőt az öcsémmel meg egy beszari apácával. Igaz, én valami fiatalabb csajt vinnék ebédelni, nem pedig egy negyvenes kozmetikust.

A sírra kábé félórányi keresgélés után bukkanunk rá: fehér sírkő, a szokásos „itt nyugszik X Y”-szöveggel, körülötte azonban elszáradt a fű, a síron elhervadtak a virágok. Egyértelmű, hogy itt valaki unja a koporsóját.

-             Ahhoz képest, hogy itt mennyien meghaltak, nem is járnak sokan temetőbe – jegyzem meg. – El is hozhattuk volna az ásót, meg a többi cuccot.

-             Persze, aztán amikor elkezdesz ásni, mindent elözönlenek a moralista özvegyek, és eltemetnek minket Amanda mellé – mondja az öcsém gúnyosan mosolyogva. Na, majd adok én neki gúnyolódást!

Ám ekkor motorzúgást hallok a kapu irányából. Ismerős motorzúgást. Basszus, ellopták a kocsimat!

Kirohanok a temetőből, Stella és Sam utánam, bár nem igazán értik, miért lőttem ki, mint az Apollo 13. Aztán amikor meglátják a távolodó Impalát, nekik is leesik. Így már hárman üldözzük a város felé száguldó babymet.

-             Miért hagytad benne a kulcsot?! – kérdezi Sam, amikor utolér.

A zsebemben kotorászok – ez futás közben nem a legegyszerűbb művelet -, melyben ott lapul a slusszkulcs.

-             Nem hagytam benne! – válaszolom.

A francba! Csak nem az a rohadt szellem van a dologban? Most már biztosan kicsinálom!

Feltéve, ha nem köpöm ki a tüdőmet, mire utolérem.

Délután Sam, Stella, Bobby és én a motelben ülünk fáradtan, magunkba roskadva. Nem hiszem el, hogy ellopták, és nem találtuk meg! Teljesen kivagyok. Anniyra, hogy az öcsémnek adtam az ebédemet, mert teljesen elment az étvágyam. Mi lesz velünk a babym nélkül?

Bejártuk a fél várost, aztán úgy döntöttünk, értesítjük a rendőrséget. Pontosabban Sam döntött úgy, nekem meg csak az után szólt, hogy bejelentette a kis drága eltűnését. Csak nem elfelejtette, hogy súlyos testi sértéssel köröznek?! Ez akkor történt, amikor egy alakváltóra vadásztunk, és az a rohadék engem másolt le. Ebből látszik, hogy annak is van hátránya, ha jól nézel ki. Na, mindegy. De tudd meg, Sammy, hogy csak azért vagy még egyben, mert a babymről van szó! Remélem, a fakabátok megtalálják.

Sam telefonjának csörgésére mindannyian egyszerre ugrunk fel.

-             Tessék, Adam Manders – szól bele az öcsém. Okos gyerek, használt álnevet. – Na ne mondja, tényleg? – kiált fel elkerekedett szemmel. – Hol? Máris ott leszünk, köszönöm. – Azzal leteszi. – Megtalálták – jelenti be mosolyogva.

Juhéééé!

-             Ugye nem hiányzik belőle semmi? – kérdezem aggodalmasan. – Hol van?

-             A város mellett, az országút mentén, azon az útszakaszon, ahol Amanda Phillips holttestét megtalálták – magyarázza Sammy lelkesen.

-             Köszönjük a tájékoztatást, öcskös, de nem sietnél egy kicsit? – sürgetem, az ajtóban toporogva.

-             Köcsög!

-             Ribanc! – azzal Stella és Bobby kíséretében távozunk a motelből.

Bobby világoskék „csak a csoda tartja még egyben”- Fordján kizötyögünk a megbeszélt helyre, ahol a rendőrök már várnak ránk az én fényes, fekete négykerekű babym társaságában. Fülig szalad a szám a ’67-es Impala láttán, kipattanok a kocsiból, és a zsarukhoz rohanok. Életemben nem örültem még ennyire a kék egyenruhának!

-             Köszönöm, hogy megtalálták az autómat – mondom hálatelt szemeket meresztve rájuk, majd körbejárom a járgányt, nem hiányzik-e belőle valami.

-             A jármű teljesen sértetlen, egyetlen alkatrésze sem tűnt el – mondja egy alacsony, pufók arcú, bajuszos rendőr.

-             Be kell jönniük az őrszobára – veszi át a szót társa, egy magas, őszülő halántékú, vizenyős szemű fickó.

Összeugrik a gyomrom. Csak nem kinyitották a csomagtartót? Na ne!