Mit ne mondjak, Bobby csinálta jól, hogy nem kellett végigszenvednie a jegyzőkönyves procedúrát. Fél kilenc van, kilyukad a gyomrom, és Shaw őrmesternek (így hívják a pufók, bajuszos rendőrt) be nem áll a szája. Valami riasztórendszerről hadovál, amely viszonylag olcsó és hatékony, meg hogy ők is olyat használnak.

-             Nagyon kedves öntől, de a kocsim jól megvan riasztó nélkül is – fojtom belé a szót.

A szellemeknek mindegy, van-e benne riasztó vagy nincs, hiszen túlvilági lényeket még a leghatékonyabb berendezés sem képes érzékelni.

A rendőr végre-valahára elbúcsúzik tőlünk, mi pedig kilépünk az őrsről a friss levegőre. Odakint már sötét van, égnek a lámpák, hűvös szellő fújdogál, az ég tiszta. Az Impalához baktatunk. Hello, baby, bocs, hogy megvárattalak.

-       És most? – szólal meg Stella. – Irány a temető?

-       Valahogy úgy – felelem. – Csak előbb kajáljunk valahol, mert azóta kopog a szemem, hogy Shaw számítógépe beadta a kulcsot.

Az pedig nem most volt! A gép teljesen tönkrement, így keríteni kellett egy másikat. Ez két órába telt. Délután öttől egészen mostanáig szenvedtünk a rendőrségen, ahol nem működött a szendvicsautomata, a büfés meg pont most ment szabadságra. Ezek után ne csodálkozzatok azon, hogy képes lennék egyedül megenni egy egész lovat. Mit egyet? Kettőt!

Mivel azonban Salemben erre nincs lehetőség, muszáj lesz beérnem néhány hamburgerrel. Így hát megállunk az első útba eső gyorsétteremnél, de csak Sam és én megyünk be, mert Stella annyira belemerült az olvasásba, hogy úgy döntött, megvár minket a kocsiban.

-             Hoznátok nekem egy sajtburgert sültkrumplival meg görögsalátával? – kérdezi, fel sem nézve Apa naplójából.

Mióta itt vagyunk, folyton azt olvassa; állítólag rengeteg mindent megtanult belőle. Hasznos könyv, annyi szent. Már csak azt nem értem, miért kell a sajtburgert salátával elrontani?

A pénztárnál várjuk, hogy kihozzák a négy hamburgert, a három sajtburgert, a krumplit meg a salátát, amikor a lámpák hirtelen kialszanak. De nemcsak itt, hanem az egész utcán! Tekintetemmel az öcsköst keresem, még akkor is, ha ebben a sötétben feketeségen kívül semmit sem látok. A pult előtt és mögött kitör a pánik, az emberek izgatott moraját, döbbent kiáltásait, és a tapogatózást kísérő hangokat lehet hallani, miközben a konyhán a dolgozók egymást tapossák. Előveszem a telefonomat a nadrágzsebemből; annak a fénye is jobb, mint a semmi.

-             Dean – szólít meg Sam aggodalmaskodva -, mi van, ha Stella…

Ekkor bevillan, hogy minden eltűnést áramszünet előzött meg! A francba! Lehet, hogy az a rohadt szellem a kiscsajt szemelte ki magának! Neki meg, gondolom, halvány fogalma sincs arról, mit kell ilyenkor csinálni. Meg kell találnunk az apácát, de sürgősen, mert a nagyanyja agyonver minket a sodrófájával, ha az unokájának bármi baja esik. Még nem akarok meghalni!

Sam és én tapogatózva az ajtó felé indulunk, mobiltelefonjainkkal világítva meg az utat magunk előtt. Már a kilincsen van a kezem, amikor hirtelen ismét felgyulladnak a lámpák. Hunyorogva távozunk az étteremből, az Impala irányába. A kocsi teljesen üres, csak Apa naplója hever a hátsó ülésen, a padlón pedig a felkapcsolt zseblámpa. Az öcsém tehetetlen dühében rácsap a babym tetejére. Finomabban már, Sammy!

Körülnézek. Az utcában alig tartózkodik valaki: legtöbben az ablakokon bámulnak kifelé. Leseik, hogy ez nem az a hely, ahol az eddigi eltűnések történtek. Basszus! Sam odaszalad az egyik ablakban álló, hajcsavarós öreg nénihez, és megkérdezi tőle, nem látott-e valami furcsát az előbb. Én egy másikhoz megye oda, ugyanezzel a kéréssel.

-             Nem láttam én semmit, fiatalember – rázza a fejét a ráncos arcú, pongyolás, ősz hajú nyanya. – Setét volt. Képzelje, pont akkor ment el az áram, amikor Ivo meg Mili egymásra találtak!

-             Tragédia – dünnyögöm, és otthagyom a nénit.

Sam a kocsinak dőlve vár rám.

-             Menjünk ki a temetőbe, és intézzük el végre azt a szellemet! – mondja a dühtől sápadtan, ökölbe szorított kézzel.

Te jó ég, ez tényleg akarhat valamit a kiscsajtól! Ijesztő ez az elszánt arc.

-             Öcskös, a fejeddel gondolkodj már! Ha megöljük, akkor ki fogja nekünk elmondani, hol van Stella?

-             Na látod, ez egy jó kérdés – hallunk egy gunyoros, mély tónusú női hangot a hátsó ülésről.

Ez meg mi? Mindketten benézünk az ablakon, hogy aztán két méter magasra ugorjunk az ijedtségtől. A barna bőrülésen ugyanis egy huszonéves lány ül, szakadt ruhában, sápadtan, kócos, fekete hajjal, arcán egy véres kéznyommal. Amanda Phillips szelleme! Szinte már reflexből rántom elő a pisztolyomat a dzsekim zsebéből, és fogom a betolakodóra. Nincs megtöltve, de erről ő nem tud. A némber szemöldöke a homloka közepéig szalad, majd gúnyosan elmosolyodik.

-             Ha most lelősz, azzal nem mész sokra – jelenti ki. – Én tudom, hol a barátnőtök.

-             Nem a barátnőnk – javítom ki.

-             Mindegy. Nem akartok beszállni?

Nocsak, milyen udvarias itt valaki!

-             Kedves, hogy megkérdezed – felelem én is gunyoros hangon –, de ha nem tudnád, ez az én kocsim.

-             Simán lehetne az enyém is – tárja szét a karját Amanda.

-             Azt hiszed, nem jöttünk rá, hogy te loptad el?! – kérdezi Sam idegesen.

-             Kételkedem benne. Főleg azok után, hogy nem veszitek észre, mi zajlik az orrotok előtt. És még ti nevezitek magatokat profi vadásznak? Azt az embert akarjátok kicsinálni, aki segíthetne nektek.

-             Na és ki az?

-             Én.

-             De te már meghaltál! – mutatok rá.

Amanda arcáról lehervad a mosoly.

-             Igaz. Mindig elfelejtem. A lényeg az, hogy segítek nektek, ha ti is segítetek nekem.

-             Támasszunk fel? Esetleg szerezzünk neked egy kocsit? – gúnyolódok. Ugyan mit akarhat tőlünk egy kísértet?

-             Ez mind jól jönne, de nem vagyok telhetetlen. Saját verda helyett inkább mentsétek meg az unokahúgomat.

-             Miben tudnál segíteni? – érdeklődik Sam összevont szemöldökkel.

-             Tudom, ki áll az eltűnések hátterében.

-             Akkor miért nem mented meg te Heathert?

-             Mert a vén banya védi a házát a szellemektől. Ti viszont bemehettek. Főleg, mert a morcos képű haverotok úgy belezúgott, mint vak ló a szakadékba.

Te jó isten! Ez a nő azt akarja mondani, hogy Agatha Morrison miatt tűnnek el a lányok? Sammel döbbenten nézünk egymásra, miközben azon jár az agyam, vajon mi okunk lehet Bobby barátnőjét gyanúsítani. Aztán beugrik: kozmetikus! Az összes lány bent járt nála, mielőtt eltűnt! Basszus, ezt eddig miért nem vettük észre?! Agatha monogramja ráadásul AM! Azt írta fel valaki a téglafalra, és az a valaki nem ember volt! Hanem ezek szerint Amanda Phillips szelleme. Akit Stella tegnap este látott a fürdőszobában, akárcsak Heather, az eltűnése előtt nem sokkal. Csak nem figyelmeztetni akarta őket?

-             Na mi van, ennyire letaglózott benneteket a hír? – szólal meg ismét Amanda, idegesítően fölényes hangon. – szedjétek össze magatokat, és csináljunk végre valamit!

Ez a csaj annyira emlékeztet valakire, csak azt nem tudom kire. Hmm…

Beszállunk a kocsiba, ahol Sam felhívja Bobbyt, aki már egy órája a motelben vár ránk. A férfit megdöbbenti Stella eltűnésének híre, s azt kéri, menjünk érte azonnal.- Így a következő kereszteződésnél balra fordulok.

-             Hé, Agatha háza az ellenkező irányban van! – kiált fel a szellem méltatlankodva.

-             El kell mennünk Bobbyért! – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

-             Miért akarjátok még tovább bonyolítani az ügyet? A vén kecske nem fog örülni annak, hogy ki akarjuk nyírni a barátnőjét.

-             Mielőtt bárkit is kinyírunk, elárulnád, miért vagy ilyen biztos a dolgodban? – kérdezi Sam gyanakvóan.