-             A boszorkányok ellen az orbáncfű a leghatékonyabb – feleli Amanda. – Az teljesen elveszi az erejüket.

-             Ezek szerint le kell lőnünk egy orbáncfű-teába áztatott golyóval?

-             Ha előtte legyengítjük, lehet, hogy megteszi egy sima ezüstgolyó is – véli Sam.

-             Furcsa, hogy így beszélünk róla – motyogja Bobby, a cipőjére függesztett tekintettel. Egyértelműen Agathára céloz.

-             Ugye nem akartad feleségül venni? – húzom fel a szemöldökömet.

-             Honnan tudjátok biztosan, hogy ő a tettes, és nem a szellem?

-             Hé, öreg, ha én tehetnék erről az egészről, szerinted itt cseverésznék veled az orbáncfűről? – hajol ki méltatlankodva Amanda a hátsó ablakon.

A tapasztalt vadász beletörődve felsóhajt. Tudom, mit érez. Egyszer találkoztam egy agydaganatos csajjal, aki egy olyan gyógyítóhoz járt, akinek a felesége lepaktált egy kaszással. Aznap nyírtuk ki a dögöt, amikor a lánynak jelenése lett volna a gyógyítónál. Íme a szakmánk árnyoldalainak egyike.

-             Honnan szerzünk orbáncfüvet, ha az egész városban nem lehet kapni? – kiált fel Sam, kizökkentve ezzel a nosztalgiázásból.

Na, ez egy jó kérdés, öcskös.

-             Annak, aki be tudott törni a rendőrség adatbázisába, nem lehet nagy kunszt egy csomag orbáncfűteát rendelni – vigyorodik el Amanda. – vagy tévedek?

Stella:

Hol a fenében vagyok? Minden tagom sajog, alig bírok mozdulni! Körülnézek: egy koszos, penészes fallal körülvett helyiségben ülök, alattam vérfoltos a hideg kőpadló. VÉRFOLTOS??? Úristen! Hányinger fog el, öklendezni kezdek, de abba is hagyom, amikor meglátom a bal karomat. Egy kábé fél centi széles, vízszintes vágás éktelenkedik rajta, amelyből még szivárog a vér. A kezemet a csuklómnál összekötözték, olyan szorosan, hogy zsibbadnak az ujjaim. Átkozott Amanda Phillips!

Nyöszörgést hallok a sarokból, a plafon felől. Odapillantok, és úgy érzem, mindjárt elájulok, ugyanis egy lány van a falhoz bilincselve, olyan pózban, mint Jézus a kereszten. Csuklóját és bokáját kikezdte a vas, ruhája piszkos és szakadt, szőke haja kócos, mindkét orcáján egy-egy seb, mely úgy néz ki, mint két könnyező szem, a lány arcára száradt vérnek köszönhetően. Azt hiszem, ő Heather Phillips. Vajon miért bántotta őt a halott nagynénje?

Valaki jön. Csoszog. Tényleg, a szellemek lépteit lehet hallani? Mert ha nem lehet, akkor… akkor talán tévedtünk Amanda Phillipsszel kapcsolatban. Heather arca eltorzul a félelemtől; ezt látva összeszorul a szívem, ugyanakkor a gyomrok bukfencet vet az idegességtől, és remegni kezdek. Aztán eltátom a számat a döbbenettől.

Agatha Morrison libeg be, fekete tunikában, késsel a kezében, mire Heather még keservesebb nyöszörgésbe kezd. Mit keres itt ez a nő? És miért van nála kés?

-             Nyugi már – veti oda a lánynak félvállról, majd megáll előttem. – Végre magadhoz tértél.

-             Maga… - motyogom elcsukló hangon.

Úgy érzem, ez a Ms. Morrison nem az a nő, akire Bobby bambán vigyorgott, és akit fantasztikus nőszemélynek nevezett. Ez itt most vagy az ikertestvére, vagy… te jó ég! Agatha Morrison miatt tűnnek el a lányok!

-             Rájöttél végre? – nevet fel Ms. Morrison, miközben kését az orromnak szegezve. – szépen eltereltem magamról a gyanút, nem igaz? Egyikőtök sem hitte el, hogy én tehetek az egészről. Amikor megtudtam, hogy az eltűnt lányok után nyomoztok, találkozgatni kezdtem a nagybátyáddal.

Nagybátyámmal? De ő Coloradóban lakik! Aztán beugrik, hogy Bobby úgy mutatott be mindenkinek itt, Salemben, mint az unokahúgát. Eközben a falhoz lapulva próbálok minél távolabb kerülni Ms. Morrison késétől, melyet az orromtól egy centire folyamatosan forgat.

-             Na, elég a mesedélutánból – sóhajt fel a nő, majd teljes erejéből gyomorszájon vág.

Összegörnyedek, mire ő belém rúg, hogy el is dőljek, rá a bal karomra. Aúúú! Ez fáj! Ms. Morrison megragadja a bal kezem, térdével a csuklómnál a padlóhoz szorítja, a jobbal együtt, aztán a késével elkezdi bevagdosni az ujjbegyeimet. Nem tudom, mibe márthatta a pengéjét előtte, de ez iszonyúan csíp! Könnyek csorognak az arcomon, egész testemet megfeszítve próbálok kiszabadulni, de képtelen vagyok rá.

-             Miért csinálja ezt? – kérdezem remegő hangon.

-             Szükségem van a véretekre – felel a nő olyan hangnemben, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

-             Maga vámpír?

-             Hol látod az agyaraimat, kislány? Boszorkány vagyok.

Akkor valamilyen szertartáshoz kell neki a vér? Miért pont fiatal lányok vére? Már nyitnám a számat, hogy rákérdezzek, amikor berregő hangot hallunk az ajtó felől. A boszorkány elmosolyodik, majd feláll mellőlem.

-             Szerencséd van – simít végig az arcomon. – Tartunk egy kis szünetet.

Azzal kilibeg a pincéből, fel egy keskeny kőlépcsőn.

Teljesen összetörök: csak fekszem a padlón, nézem az ujjaimon csorgó vért és bőgök. Félek, fáj minden tagom, és egyedül érzem magam. Mi lesz, ha Ms. Morrison visszajön? Levágja a lábujjaimat? Ráadásul a fiúknak fogalmuk sincs, hol vagyok, így segíteni sem tudnak, és én sem figyelmeztethetem őket. Miért pont velem történik mindez?

A szemközti falhoz bilincselt Heather ekkor felnyög. Ez kizökkent a gondolataimból. Ő még rosszabb helyzetben van, mint én, hiszen meg se tud mozdulni.

-              Az ajtó – szólal meg rekedtes hangon. – Az ajtó!

Mi van vele?

Odavonszolom magam a kijárathoz, és látom, hogy a boszorkány nem csukta be maga után. Kérdőn nézek Heatherre.

-              Mindig bezárja – nyöszörgi a lány. – Csak most valamiért nem…

Talán ez nem csapda, talán sikerül kijutnom innen. Összeszedem hát magam, a falnak támaszkodva feltápászkodok a földről, majd elindulok felfelé a lépcsőn. Egy barátságos konyhába érkezem, ahol macskás porcelántányérok lógnak a falakon, a polcokon hímzett terítőcskék, az asztalon egy kosár sütemény. Ezt látva az ember nem is tudná elképzelni, mi folyik odalent a pincében. A nappali is olyan, mintha egy kedves, ártalmatlan öreg nénié a kopott fotelekkel, a régi fényképekkel meg a bonyolult mintás szőnyegekkel.

-              Milyen kedves magától, Bobby! – hallom ekkor Ms. Morrison nyájas hangját.

Bobby? Ez a mi Bobbynk? Szólni kellene neki, hogy a barátnője egy boszorkány! Az ajtó mellett álló hatalmas, mahagónifa szekrényhez lopódzok, mert onnan kilátni az előszobába, ahol Ms. Morrison épp egy nagy csokor virágot hallgat, miközben Bobby, arcán a kozmetikusnő társaságában használt bamba vigyorral támasztja az ajtófélfát. Fogalma sincs a barátnője viselt dolgairól. Hogyan jelezhetnék neki?

A csokor ebben a pillanatban kiesik a boszorkány kezéből, s a nő tüsszögni kezd. Így szokatlanul öregnek látszik.

-              Te átkozott! – hörgi, csontos kezével Bobby felé hadonászva, hosszú körmeit végighúzva a férfi arcán.

A vadász felszisszen fájdalmában, én pedig azon kapom magam, hogy ott állok az előszobaajtóban, a számra szorított kézzel. Ms. Morrison abbahagyja a tüsszögést, majd felém fordul. Alig ismerek rá! Az arca olyan ráncos, hogy a szeme alig látszik ki belőle, haja egyik pillanatról a másikra megőszül. Mi történik?

A boszorkány odaugrik hozzám, és a következő pillanatban nekicsapódok az ajtófélfának, tíz hosszú, vékony, száraz ujjal a nyakam körül.

-              Te hoztad ide őket! – sziszegi. – Te rohadt kis…

Tekintetem belefúródik vérben forgó szemébe, ahogy egyre erősebben fojtogat. Levegő után kapkodok. Segítség!

Ekkor lövés dördül Ms. Morrison háta mögött. A nő megdermed, majd a szó szoros értelmében elporlad! Fekete tunikája, nadrágja és ékszerei a padlóra hullnak, letakarva a boszorkány földi maradványait. Sokkos állapotban, a mellkasomra szorított kézzel, zihálva támaszkodom az ajtófélfának, miközben a parkettán heverő tunikát bámulom. Fel se érem ésszel, ami történt! Egy ember az orrom előtt lett porrá!

-              Jól vagy? – lép oda hozzám a pisztolyt szorongató Sam.

-              Igen – felelem. – Köszönöm.

Dean és Bobby is csatlakoznak hozzánk. Utóbbi arcán három vörös csík – a boszorkány kezének nyoma.

-              Mit ne mondjak, ez a szellem szakértője volt a témának – mondja Dean elismerően.

-              Szellem? – csodálkozok rá.