-       Hello, Jeremy – üdvözli a rendőr Mr. Owenst. – Mit keresel itt? És kik ezek? – néz ránk szúrósan.

-       Autószerelő vagyok, Roy – feleli a férfi hűvösen. – Szeretném megnézni a roncsot, hátha lehet még vele kezdeni valamit.

-       A kollégáim most vitték el, hogy kiderítsék, mi okozta a balesetet

-       Ezt miért nem egy olyan ember végzi el, aki ért is az autókhoz?

A Roy nevű rendőr idegesen felsóhajt; nagyon nem tetszik neki Mr. O… Jeremy viselkedése, de azért beleegyezik, hogy ránézzen a roncsra. Ezek szerint van némi igazság abban, amit mondott.

-       És maguk kicsodák? – mér végig bennünket a törvény őre szigorúan.

-       Szövetségi ügynökök vagyunk – mutatja fel Dean a hamis igazolványát. Sam is így tesz. – Jöttünk körülnézni egy kicsit. A főnök ugyanis gyanúsnak tartja ezeket a sorozatos baleseteket.

Roy nyel egy nagyot, a két Winchester pedig igyekszik még kegyetlenebb pofát vágni, hogy még jobban ráijesszenek a rendőrre.

-       Rendben – préseli ki magából a férfi összeszűkült szemekkel.

Majdnem összetojja magát Dean szúrós tekintetétől. Ezek után csodálkoztok, hogy én félek tőle? Roy ezután Bobbyt és engem vesz elő: kik vagyunk és mit kertesünk itt. A tapasztalt vadász rezzenéstelen arccal adja elő a „Jonathan Menzel és a lánya”-szöveget, én meg bólogatok, mint a három műanyag kutya a kék Ford kalaptartóján. Eközben a Winchester-fiúk körbejárják a baleset helyszínét. Ide hallom az EMF sípolását. Juhé.

Miután a fiúk végeztek, kocsiba pattanunk, hogy megnézzük a kamion roncsait a rendőrségi roncstelepen. Ahogy elnézem, a járgány egész jó állapotban van. A körülötte szorgoskodó rendőröknek már annyit sikerült megállapítaniuk, hogy a jobb első kerék defektes.

-       Vagyis az árok felőli kerék mondja Bobby, inkább magának, mint nekünk, mégis mindnyájan felé fordulunk.

Én is abbahagyom a bámészkodást. Semmi érdekes nincs itt, csak régi rendőrautók egymás hegyén-hátán, szanaszét a porban pedig rozsdás alkatrészek hevernek. Annyira más, mint a Sioux Falls-i roncstelep; az valamiért barátságosabbnak tűnik. Vagy csak elfogult lettem Bobbyval szemben?

Az EMF sípolása zökkent ki a gondolataimból. Sam járkál vele a kamion körül, miközben bele-beleszimatol a levegőbe. Dean, Bobby és Jeremy szakértő szemmel vizsgálják át a roncs főbb alkatrészeit, hátha találnak valami más műszaki hibát a lapos keréken kívül.

-       Érzitek az ózonszagot? – kérdezi Sam, még mindig szimatolva.

Én ugyan nem érzek semmit, de veszek egy mély levegőt, hogy mégis, ám ezzel csak azt érem el, hogy az orom telemegy porral, és tüsszögni kezdek. A fene egye meg! Nem lehetek ennyire szerencsétlen!

-       Szóval, egy szellem áll a dolgok mögött? - kérdezem, vagy a tizedik tüsszentés után.

-       Minden jel arra mutat – felei Dean. – Úgyhogy, öcskös – fordul Samhez -, te és Stella elmehetnétek a könyvtárba vagy a kapitányságra egy kicsit keresgélni, amíg mi ezt befejezzük.

Mégis hogyan? Nézzük meg az összes ansleyi halott adatait, vagy mi? Aztán eszembe jut, hol is vagyunk: a roncstelepen, autókkal körülvéve. Erről beugrik, hogyan szűkíthetjük a kört: olyan embert kell keresni, aki közlekedési balesetben halét meg, három kilométerre a várostól, és vagy kamionsofőr volt, vagy őt ütötte el egy kamion. Vagy mindkettő, de az már túl ironikus lenne.

-       Elvihetem a kocsit? – kérdezi Sam, mire Dean a nadrágzsebébe nyúl, és előhúzza onnan a ’67-es Impala kulcsait, majd az öccse felé hajítja azokat.

-       Csak aztán nehogy összekoszoljátok a hátsó ülést! – teszi hozzá.

Miért koszolnánk össze a hátsó ülést? Én ezt nem értem, de Jeremy meg Bobby röhögnek, Sam pedig szúrósan néz a bátyjára. Talán jobb is, ha nem tudom, miről van szó.

Az ansleyi rendőrkapitányságot a városháza mellett találjuk meg: egy szürke, emeletes, neoklasszicista épület, melynek adattárában vágni lehet a csendet – meg a port. Az ajtó melletti íróasztalnál ülő, rózsaszín kosztümös idős néni le sem veszi rólunk a szemét, mióta bejöttünk; még félhold alakú szemüvegét is feltette, hogy jobban lásson minket. Sammel odasétálunk hozzá.

-              Jó napot – kezdi a fiatalabbik Winchester, mire Rose (ez áll a kosztümjére tűzött névkártyán) ránk villantja ráncos mosolyát.

-              Csak nem a hirdetésre jött? – kérdezi, alaposan végigmérve a fiút (már ami kilátszott belőle az asztal mögül), olyan arccal, mintha fajfenntartás céljából akarna ráugrani. Szegény Sam.

-              Nem – feleli a srác megszeppenten. – Csak az elmúlt negyven év halálozási listáira lennénk kíváncsiak, azok közül is leginkább az autóbalesetben elhalálozottakéra.

Rose csalódott sóhajjal feláll az asztaltól, és elindul a fémpolcok között, Sammel pedig követjük.

-              Hirdetés? – nézünk össze meglepetten.

-              Kisegítőt keresünk az adattárba – fordul hátra a nő.

Én már azt hittem, valami társkereső hirdetésről van szó! Samnek is ez juthatott eszébe, mert Rose szavait hallva láthatóan megkönnyebbült.

-              Miért érdeklik magukat az autóbalesetek? – kérdezi az adattáros nő.

-              Ööö… statisztikához kell – mondja a fiatalabbik Winchester. – Azt vizsgáljuk, mennyivel nőtt az autóbalesetek száma az elmúlt negyven évben.

-              A megyei újság számára – teszem hozzá.

Rose bólogat, én pedig meglepetten nézek végig magamon: hazudtam, és egész könnyen ment! Most már csak az a kérdés, hogy a statisztikához tényleg kell-e a teljes halálozási lista. Még sosem csináltam ilyet, úgyhogy nem tudom. Eközben a hatvanas éveiben járó nő két nyersszínű irattartó dobozt nyom a kezünkbe, majd megint eltűnik a polcok között, hogy újabb két dobozzal térjen vissza. Így aztán Sammel belevetjük magunkat a halálozási listákba 1963-ra visszamenőleg. A megsárgult papírmappák áporodott szagot árasztanak és porosak, de legalább minden év külön mappában van, és időrendi sorrendben. Kellemes munka lehetett mindezt rendszerezni!

Vagy félórája nézegetjük a listákat, amikor felmerül bennem, hogy vajon honnan a fenéből fogunk rájönni, hogy a felsorolt párezer ember közül melyik lehet a szellem? A kamionbaleset az egy dolog, mert nem túl gyakori – eddig öt ilyet találtunk, de én még csak ’65-nél tartok, Sam pedig ’86-nál (övé ’80-tól 2004-ig, én meg ’63-tól ’79-ig nézem át), és még többen is lehetnek. Akkor mindegyikük sírját kiássuk?

Ebben a pillanatban Sam az asztalra csap, olyan arcot vágva, mint Jeanne D’Arc, amikor eljött hozzá a Szentlélek. Kérdőn nézek rá.

-              A szellem gyerek! – kiált fel. – Kamionbalesetben meghalt gyereket kell keresni!

-              Honnan veszed ezt? – kérdezem meglepetten, miközben próbálom nem észrevenni Rose rosszalló pillantásait.

-              Emlékszel a félkarú fickóra tegnap a kocsmából? – kérdez vissza ő.

Megrázom a fejem. Volt ott egy félkarú ember? Nem is láttam!

-              Na, ő tegnap azt mondta, hogy amikor húsz évvel ezelőtt lesodródott az útról a furgonjával, egy gyerek visítását hallotta, de nem tudta, honnan jön a hang – magyarázza a fiú.

-              Ezzel csak annyi a gond, hogy a furgon nem illik a képbe – vetem ellen.

-              A fickó főállásban kamionsofőr volt. - Sam feláll a velem szemben lévő székről. – Elmegyek a kocsmába kérdezősködni egy kicsit. Addig te keress kamionbalesetben meghalt gyerekeket ’85 előtt. Majd telefonálok, ha megtudok valamit. Vagy találkozunk a motelben, fél kettőkor.

Bólintok. Ezzel még inkább leszűkült a kör. Így könnyebb dolgunk lesz. Vagy legalábbis remélem.