Bobbyék pedig, amíg mi az akták között kuksoltunk, átnézték a roncsot, és megállapították, hogy a kormányt mozgató fogaskerekek eltörtek, a kézifék kábele elszakadt, a jobb első kerék meg defektes – erre még a rendőrök jöttek rá (igaz, Jeremy szerint már ez is nagy teljesítmény volt tőlük.). Én is felmutatom kutatásaim eredményét: három gyerek esetében teljesültek a feltételek, miszerint kamionbalesetben haltak meg, 1985 előtt. Bár azok után, amiket Deantől és a két autószerelőtől hallottam, kétlem, hogy egy gyerek okozta volna a balesetet.

-              Biztosak vagytok benne, hogy Aaron Westbrooke segíthet nektek megoldani az ügyet? – kérdezi Jeremy hitetlenkedve. – Amióta elvesztette a karját, folyton részeg és összevissza hadovál mindenfélét. A helyetekben én nem hagyatkoznék rá.

-              Ha szellemekre vadászol, rákényszerülsz az ilyesmire – mondja Bobby, arcán keserű mosollyal. – És néha az Aaron Westbrooke-félék többet segítenek, mint a normális emberek.

A nebraskai autószerelő csak hümmög, de nem kíván hozzászólni a témához.

Így a többiekkel megállapodunk abban, hogy felkeressük a listámon szereplő gyerekek szüleit vagy egyéb rokonait, hátha a szellem hozzájuk is visszajár. Csak azt nem tudom, milyen okból kérdezgessük őket a húsz-harminc éve elhalálozott gyerekeikről. Jeremytől megtudunk néhány dolgot a négy családról, akik érintettek voltak a balesetben: Davisék két éve elköltöztek a városból, Mr. Walsh megözvegyült és a harmincéves lányával él, Collinsék teljesen normálisak, Mrs. Lowryt pedig a helyi kórház pszichiátriáján kezelik. A fia halála után idegösszeroppanást kapott. A férje elvált tőle, elvett egy másik nőt, akivel könyvesboltot nyitottak. Mr. Lowry azóta úgy viselkedik, mintha nem is lett volna fia vagy előző felesége.

Negyed órával később Collinsék lakása előtt állok, mint újdonsült ansleyi lakos, kezemben egy Andrew Collinsnak szóló levéllel. Csengetésemre egy magas, vörös hajú, harminc év körüli fiatalember nyit ajtót.

-              Hello – köszönök rá mosolyogva. – Itt lakik Andrew Collins? Csak mert tegnap érkezett hozzám egy levele.

Jeremy mesélte, hogy Collinsék rendszeresen váltottak lakást városon belül, így nem lehetett kizárt, hogy valamelyik régebbi címükre is kapjanak levelet.

-              Nem, nem lakik itt – feleli a fiatalember komoran, majd elvigyorodik. – Még nem láttalak errefelé. Most költöztél ide?

-              Ööö… egy hete – válaszolom zavartan.

-              Steve Collins vagyok – nyújt kezet. – Üdv Ansleyben!

-              Stell… izé, Janet Menzel – mutatkozok be.

A fenébe, majdnem megfeledkeztem az álnevemről!

-              Örvendek. Nem jössz be? – kérdezi.

-              Ha nem zavarok – vonok vállat.

A fiatalember a fejét rázza, így belépek a hűvös, fehérre meszelt előszobájukba, majd onnan a halványsárga nappaliba, bőrhuzatos ülőgarnitúra, házimozi-rendszer és Andy Warhol-másolatok közé. Furcsamód egyetlen cserepes növény sincs a szobában, ami azt jelenti, hogy a családban mindenki allergiás a virágokra, vagy tragikus hirtelenséggel az összes elszáradt, és ki kellett dobni őket. Az elszáradt növények pedig szellem jelenlétére utalnak. Bár az is lehet, hogy Collinsék egyszerűen csak utálják a virágokat.

-              Mondd csak, Steve, mi mindent tudsz Andy Collinsról? – kérdezem. A növények még várhatnak.

-              Andy a testvérem volt – hangzik a komor válasz. – Még azelőtt halt meg, hogy én megszülettem; elütötte egy kamion.

-              Sajnálom – hajtom le a fejem.

-              Fura, hogy ennyi év után is érkezik levél a nevére. Biztos valami hülye reklám – veszi át tőlem a borítékot. – Tudod: „fizess elő erre az újságra, és kapsz ajándékba egy távcsövet.”

Ekkor egy nagydarab nő kacsázik be a nappaliba, rózsaszín trikóban, sztreccs rövidnadrágban, fejpánttal a fején. Hajszíne a répáéra emlékezetet, s ez arra enged következtetni, hogy a hatalmas termetű nőszemély vörösre akarta festeni a haját. Csodálkozva néz végig rajtam, mire a fia elmagyarázza, ki vagyok, és mit keresek itt:

-              Anya, bemutatom Janet Menzelt. A múlt héten költözött Ansleybe.

-              Anita Collins – nyújt kezet az idősödő nő. – Üdv a városban

-              Képzeld, valami hülye reklámügynökség még mindig küld katalógusokat Andy nevére – újságolja Steve az anyjának, meglengetve a kezében lévő borítékot.

-              Részvétem a fia miatt – szólok közbe.

-              Hagyja csak, már vagy harminc éve, hogy meghalt – legyint Mrs. Collins.

-              És sosem érezték még úgy, mintha egyszer-egyszer visszatérne önökhöz? – kérdezem. – Tudja, mint egy szellem.

Mindketten úgy néznek rám, mintha nem lenne ki mind a négy kerekem, aztán Steve kijelenti, hogy szellemek nem léteznek. Szeretném én is ezt hinni, de Charles Lesley és Amanda Phillips óta valahogy képtelen vagyok rá.

-              Mrs. Collins – szólítom meg a nőt némi hallgatás után -, ebben a szobában olyan jól mutatna néhány cserepes növény! Feldobná a hangulatot.

-              Szerintem is, de a férjem gyűlöli a virágokat – feleli a nő. – Olyannyira, hogy a múltkor az összeset megmérgezte. Képzelje, mind elszáradtak! Nem hajlandó beismerni, de én tudom, hogy ő tette.

-              Hihetetlen! – kapom a szám elé a kezem nagy műgonddal.

Atya úristen, sosem találkoztam még ilyen családdal! A kérdés már csak az, vajon tényleg ennyire ostobák, vagy csak játsszák a hülyét. Bár, az csak feltűnne nekik, ha a fiuk a házukban kísértene.

Kínos csend telepedik ránk, ezért én költözködési teendőimre hagyatkozva távozom a Collins-házból, Steve azonban felajánlja, hogy elkísér egy darabon. Két utcával arrébb, hála az égnek sikerül leráznom, különben kiderülne, hogy én egyáltalán nem költöztem Ansleybe, és nem is tervezem. A srác útközben végig az apukája növényutálatáról beszél, s szavai egyre inkább meggyőznek arról, hogy Mr. Collins képes volt megmérgezni a növényeket. Ebből pedig az következik, hogy nem Andy Collins a visszajáró sofőrgyilkos.

A Greenleafhez érve már látom a Winchesterek ’67-es Chevrolet Impaláját, mely alól két farmeres-félcipős láb látszik ki – Dean tehát autót szerel. Megállok a kocsi mellett, és ráköszönök a férfira, mire ő összerezzen, és a zajokból ítélve be is veri a fejét az alvázba.

-              Aú, Stella, ezt ne csináld még egyszer! – kiált fel, miközben kikászálódik szeretett járgánya alól. Szürke pólót visel, s olajtól fekete kezében egy franciakulcsot szorongat.

-              Nem sokáig voltál Lowryéknál – jegyzem meg.

-              Persze, mert a tag most ment el nyaralni – tápászkodik fel az idősebbik Winchester az aszfaltról. – De megtudtam a kölyök halotti bizonyítványából, hogy hamvasztós temetése volt.

-              Honnan szereztél halotti bizonyítványt? – képedek el.

-              Dennis De Young szövetségi nyomozónak gyerekjáték volt – vigyorodik el Dean. – Na, és te kiderítettél valamit Collinséknál?

Nagy vonalakban elmesélem neki, mi történt a Whitman Streeten, ő pedig bólogat.

-              Szóval, közölték veled, hogy szellemek nem léteznek, meg hogy Mr. Collins utálja a virágokat – összegez Dean. – Ugye nem vetted be ezt a maszlagot?

-              Nos, én… - motyogom fülig vörösödve.

-              Gondolhattam volna – mondja lesújtó hangnemben. – Stella, hallottál már a cukros bácsiról? – kérdezi gúnyosan.

Nem is tudtam, mi hiányzott az elmúlt napokban! Könnybe lábad a szemem, mert tudom, hogy igaza van: ez a virágos dolog tényleg egyértelmű. Jobb, ha most felmegyek a szobába. Nem akarom, hogy azért is piszkáljon, mert nem bírom a kritikáit.