-              – Ezüst! Szíven kell szúrnunk a rohadékot egy ezüst tőrrel!

A többiek is szíveskednek végre rám figyelni, de az öcsém már megint idegesítően szkeptikus fejet vág, Stella tágra nyílt szemmel mered rám, Bobby pedig a homlokára csap.

-              Meg akarod idézni? – kérdezi az öcsém.

-              Mondjuk – vonok vállat.

Ekkor az ablakon keresztül látom, amint egy piros kamion befordul a motel parkolójába.

-              De lehet, hogy nem is kell idehívnunk – teszem hozzá, sokatmondó pillantást vetve a járgányra.

Kilenc óra körül Bobby már a közeli kocsmában ücsörög a Buddy Harris nevű, harmincas sofőrrel, és ki tudja, hányadik sört gurítja már le. Az idősödő vadász véletlenül épp akkor botlott bele az ürgébe, amikor az épp a kamionja körül őgyelgett, és mivel a kamionsofőrök szeretnek inni, azonnal rábólintott egy körre a kocsmában. Annyira sietett, hogy még a slusszkulcsot is az ajtóban felejtette. Milyen kár… na de így legalább nem kell az álkulcsokkal szenvedni.

Hú, ez nagyon brutális! Elveszek egy ekkora vezetőülésben! Mekkora kormány! Wow, ez a topless hawaii-baba nagyon tuti! Máris otthon érzem magam!

-              Dean, biztos vagy benne, hogy te akarod vezetni? – kérdezi Sam a piros-fehérre festett ajtóban állva. Jé, most én nézek le őrá, és nem fordítva. Kiiirály!

-              Miért, talán te akarod? – kérdezek vissza.

Az öcskös szótlan marad, s ezt akár „nem”-ként is értelmezhetjük.

-              Tudsz kamiont vezetni? – aggodalmaskodik Stella nagy szemeket meresztve.

-              Még sosem próbáltam, de nem lehet olyan nehéz – vonok vállat, majd a zsebembe nyúlok az Impala kulcsaiért. – Ti gyertek utánam a babymmel – dobom le azokat az öcsémnek.

-              Nálad van a tőr? – érdeklődik Sam felvont szemöldökkel.

És hol marad a „köszönöm”? Bunkó egyetemisták.

Nna, induljunk!

Jé, ez nem is nehéz, csak szokatlan! De nagyon tuti! Ha abbahagyom a vadászatot, esküszöm, megtanulok vezetni egy ilyet! Lassan elérjük az országútnak azon pontját, ahol Andy Collins meghalt.

Közben feltekerem a rádión a hangot, ugyanis találtam egy szuper old rock-adót, és végre kiereszthetem a hangom anélkül, hogy az öcsém hozzám vágna valamit. Fire fight fire… ó, ha tudnám tovább a szövegét…

A franc egye meg, hogy pont most kezd el recsegni! Jön a Collins-gyerek. Hmm… hová is tettem a tőrt?

Jézusom, ez a hang! Judy Stuart kornyikálására emlékeztet, még általánosból. Kiszakad a dobhártyám! Ráadásul ez a visítozó dög le akarja sodorni a kamiont az árokba! Alig bírom tartani a kormányt! Basszus, döntsd már el, hogy a szembe sávba akarsz menni, vagy az árokba! Te rohadt kis…

Ilyen nincs! Mit akarhatnak tőlem ilyenkor telefonon?!

-              Sammy, te vagy az? – veszem fel kissé ingerülten.

-              Nem, Claudia Schiffer – vág vissza az öcsém. Most mit poénkodik itt vészhelyzetben?

-              Hasonlítasz is rá – dünnyögöm.

-              Minden rendben van? – kérdezi.

-              Naná, cukorkák, virágok, már csak Bambi hiányzik. Meg Walt Disney – ironizálok.

Ekkor a szellem kilök a vezetőülésből. Elejtem a telefont, és olyat látok a kormányon, hogy a kamion eleje az árokban köt ki, én beesek a két ülés elé, ahol majdnem felnyársal egy kézifék. Te rohadék! Csak ki ne gyulladjon a járgány, mert akkor nem hiszem, én is szellem leszek!

Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy egy kövérkés, vöröses hajú, sápadt gyerek telepszik rám, hatalmas karikákkal vérben forgó, zöld szemei alatt, aztán éles fájdalom hasít a mellkasomba.

Remegő kézzel kutatok a tőr után a kabátzsebemben, miközben már egész testemet feszíti a fájdalom, és sötét karikák táncolnak a szemem előtt. Érzem, hogy gyengülök, míg az a rohadék egyre nagyobb súllyal nehezedik rám. A francba, nem akarok meghalni! Ujjaimat szorosan a tőr markolata köré fonom, és minden erőmet megfeszítve felemelem a kezem, melyből majd’ kiesik az ezüst penge, annyira remeg.

Hirtelen minden elhomályosul, majd vakító fehér fény árad szét a kamionban. Most mi van? A fehérség lassan eloszlik az utastérben. Andy Collins szelleme eltűnt – ezek szerint sikerült leszúrnom. Hurrá!

Végignézek magamon, hogy mindenem megvan-e. Basszus, teljesen átizzadtam a ruhámat! Tiszta víz! Tekintetemmel az ezüst tőr után kutatok, mely az anyósülés alatt hever, pengéjén fekete foltokkal. Felveszem a padlóról, és a pólómba törlöm. Annak már úgyis mindegy.

Ebben a pillanatban valaki feltépi az ajtót, majd Samet látom bemászni a kocsiba.

-              Jól vagy? – kérdezi.

-              Fogjuk rá – felelem.

Az öcskös a kezét nyújtja, hogy felsegítsen, és most az egyszer el is fogadom. Mire kikászálódunk a kamionból, Stella épp akkor teszi le a telefonját.

-              Szóltam Jeremynek, hogy küldje ki az utómentőket – mondja. – Egyébként jól vagy? – kérdezi, végignézve rajtam.

-              Egyébként, ja – válaszolom.

Semmi „örülök, hogy élsz?” Milyen tanítvány az ilyen?! Bezzeg, ha Sammy nézne ki így, mint én…

Körüljárjuk a kamiont, hogy felmérjük a keletkezett károkat. Nos, az egyik lámpa teljesen tönkrement, a lökhárítónak annyi, és a járgány eleje kicsit behorpadt. Hát, ez szívás.

-              Most mit fogunk mondani a sofőrnek? – aggodalmaskodik Stella.

-              Hogy ufók lopták el a kocsit – vonok vállat. – Remélem, lesz annyira részeg, hogy ezt el is higgye.