6. fejezet

Sioux Falls csodái

Stella:

A Nagyi éneklésére ébredek, mely foszlányokban szűrődik be a szobámba, túl halkan ahhoz, hogy megállapítsam, melyik Madonna-sláger van épp műsoron.

Tegnap este érkeztünk haza Ansleyből, ahonnan hajnalban indultunk el, mielőtt még Buddy Harris ráeszmélhetett volna, hogy mi tettük tönkre a kamionját. Útközben megálltunk egy étteremben ebédelni, és amikor már azon voltunk, hogy visszatérjünk a sztrádára, Bobby Fordja beadta a kulcsot. Ekkor Dean és a kocsi még mindig kótyagos gazdája(ugyebár a közös kocsmázás Ansleyben megtette a hatását…) nekiláttak megszerelni. Rájöttek, hogy elszakadt valami kábel, de nem volt nekik olyan, ezért az idősebbik Winchester elment a legközelebbi benzinkúthoz venni egyet, de mivel ott nem kapott, fel kellett hívni Jeremyt, és tőle kérni. Végül is, annyira nem siettünk, és Bobbynak ez a Ford az egyetlen olyan autója, amelyik egyáltalán elindul. Megfogadta, hogyha hazaérünk, összeszerel egy másikat is.

Ez idő alatt Sammel valami új ügyet kerestünk a neten, kipróbáltuk az étterem összes játékgépét, beálltunk pókerezni (én játszottam a döntőt, de bebuktam, mert nekem sorom volt, Mr. Irvine-nak meg színe.), végül kiültünk egy padra, és a Backstreet Boys-t szidtuk, mert a rádió éppen az egyik számukat játszotta. Bevallottam neki, hogy tíz-tizenkét éve odavoltam értük, és hogy Alice-szal összevesztünk a szőke srácon, akinek már nem emlékszem a nevére. Sam erre elmesélte, hogy kiskorukban Dean sosem engedte neki, hogy ő legyen Batman, és mindig Robin volt, de azt meg utálta.

Azt hiszem, kedvelem Samet, és hála Istennek, már nem pirulok el, ha ránézek, mert már nem a törölközős incidens jut róla eszembe.

Kikászálódok a csillagmintás sötétkék paplan alól, felöltözök, majd lemegyek a konyhába, ahol Sam a Nagyival beszélget egy csésze kávé és egy tojásos pirítós mellett. Dean ezek szerint még alszik.

-              Mi a tervetek mára? – kérdezi a Nagyi mosolyogva.

-              Deannel délután továbbindulunk – feleli a fiatalabbik Winchester. – Tudja, meg kell találnunk apánkat.

Elszorul a szívem. Akkor délután újabb búcsúzkodás következik. Kár. Egészen megkedveltem a két fiút, még Deant is, az örökös gúnyolódása ellenére – hiányozni fognak. Legszívesebben megkérném őket, maradjanak még néhány napot, de akkor még jobban fájna az elválás, és különben se lennék rá képes…

-              Miért nem maradnak még pár napot? – szólal meg ekkor a Nagyi.

-              Á, nem akarunk a terhükre lenni, Mrs. Echolls – hárít Sam udvariasan.

-              Mrs. Echolls-Grint! – szól rá a nagymamám.

Még az elnököt is kijavítaná, ha csak simán Mrs. Echollsnak szólítaná. Ez a mániája. Azt mondja, ezzel azt akarja kifejezni, hogy ő nem lett más ember azért, mert férjhez ment. Ugyanis sok olyan nőt ismer, akik az esküvő után annyira megváltoztak, hogy rájuk sem lehet ismerni.

-              Egyébként egyáltalán nincsenek a terhünkre – folytatja a Nagyi. – Sőt, még örülünk is, hogy itt vannak; addig sem kong a ház.

Az ifjabb Winchester erre azt feleli, még megbeszéli Deannel, azzal feláll az asztaltól, és kisétál a konyhából, aztán már csak lépteinek kopogását halljuk, ahogy megy fölfelé, Anya szobájába, a bátyjához.

Nem maradnak, délután elmennek, de ők maguk sem tudják, hová. Megígértem nekik, hogy indulás előtt elviszem őket egy szuper helyre. Már a múltkor is megtehettem volna, de akkor volt jobb dolgunk annál, minthogy cukrászdákba járjunk.

-              Csodaország? – olvassa Dean az ajtó feletti rózsaszín feliratot. – Hová hoztál minket Stella? Nyálföldre?

-              Ez egy cukrászda – világosítom fel sértődötten, mire ő jobban megnézi magának az épületet.

Az ablakokon szemmagasságban halványrózsaszín fodros függöny lóg, a bejárat fölött pedig kacskaringós felirat hirdeti, hol is járunk. Odabent kerek asztalok alkotják a berendezést, a falakról pedig virágos papírfüzérek lógnak. A bejárattal szembeni üvegezett pult láttán a két fiú lélegzete is eláll. Az üveg mögött ugyanis legalább harmincféle sütemény hívogatja a látogatókat: csokis, gyümölcsös, habos, marcipános, gumicukros.

-              Apáám! – tör ki Dean, ez extra csokis szeletre tapadt szemmel.

Ezt nem bírom ki röhögés nélkül! Olyan vicces, ahogy a két Winchester úgy bámulják azt a hatalmas, háromemeletes ananásztortát, mint kisgyerek az ActionMan-figurákat a játékbolt kirakatában. Ez állati poén!

-              Hello, Stella! Mi újság?

Richard Horthcutt zökkent ki a gondolataimból, aki tengerészcsíkos, galléros pólóban, matrózsapkával a fején áll a pult mögött, arcán széles vigyorral. Általános iskolában ő volt a padtársam matekórán, és gimis kora óta Uttersonéknak dolgozott: először a kávéházukban, melyet tavaly alakítottak át cukrászdává

-              Szia, Richard – mosolygok vissza rá. – Nincs semmi különös. És veled? Látom, levágattad a hajad.

Az nem igaz, hogy nincs semmi különös. Inkább csak az van, de azt hiszem, Richard igencsak meglepődne, ha megosztanám vele, mi is az a különös, ami mostanában történt velem.

-      Persze, mert kilógott a sapka alól, és olyan hülyén nézett ki – felelt a fiú az előbbi kérdésemre.

-      Alice itt van?

-      Megyek, szólok neki. – Azzal a konyha felé indul, ahonnan édes illat száll: gyümölcsök, csoki és piskóta keveréke.

Ez pedig csak egyet jelenthet: Alice alkot.

-      Richard, nem látod, hogy dolgozom?! – hallok egy határozott női hangot. – Mi baj van?

A választ nem hallom, mert valaki bekapcsolta a konyhai robotgépet, ám hirtelen kitárul a pult mögötti fehér, kétszárnyú ajtó, és egy búzaszőke hajú, erős testalkatú fiatal nő lép be, rózsás arcán széles mosollyal. Fehér szakácsruhát visel, „A férjem nem a főztömért vett el!” – feliratú köténnyel.

-      Stella! – kiáltja, és megölel. – Merre jártál mostanában? Hiányoltunk.

-      Öhm… nyaraltam – felelem némi töprengés után.

Miután kibontakozunk az ölelésből, a két Winchesterhez fordulok, akik éppen a vaníliás kókuszgolyóval szemeznek:

-              Fiúk, ő itt Alice Utterson, a legjobb barátnőm, és mellesleg a cukrászda főszakácsa.

Sam és Dean kezet ráznak vele, mire Alice rájuk villantja legbarátságosabb mosolyát, aztán a fülembe súgja:

-              Hol szedtél össze két ilyen pasit? – kérdezi izgatottan.

Na tessék, megszólalt a férjes asszony! Azt felelem neki, hogy Sammel évfolyamtársak vagyunk az egyetemen; a bátyja, Dean pedig most végzett, és a focibajnokság döntőjén barátkoztunk össze.

A lelkiismeret-furdalás azonnal összeszorítja a szívemet, amiért hazudtam a legjobb barátnőmnek, de úgy érzem, Alice lelkileg még nem készült fel arra, hogy bevalljam neki az igazat, sőt az idő sem alkalmas rá. Majd elmondom neki, ha nem lesz annyi ember körülöttünk.

-              De te utálod a focit – vonja össze a szemöldökét a barátnőm.

Te jó isten, tényleg! Nem igaz, hogy még hazudni sem tudok rendesen!

-              Igazából a csoporttársai kedvéért ment el – segít ki Sam. – A meccs alatt végig olvasott.

-              Valóban – helyesel Dean. – A hülye öcsém meg majdnem átesett rajta, és akkor kiderült, hogy mindketten ugyanazt a könyvet olvassák.

Elsápadok, majd elvörösödök. Kezd ebből elegem lenni! Miért kell mindig szerelmes párnak beállítani minket?! Sam gyilkos pillantást vet az önelégülten vigyorgó bátyjára, míg Alice alaposan végigméri a fiatalabbik Winchestert, majd elismerően bólogat.

-       Alice – szólítom meg a lányt kissé ingerülten -, rendelni szeretnénk. Én egy Aszteroidát kérek.

Vagyis egy rumos-meggyes-csokis golyó, amely pont úgy néz ki, mint egy meteorit. A barátnőm bólint, majd a fiúkat kérdezi, hogy ők mit kérnek. Dean egy Extra Csokis Süti, Sam pedig egy szelet epertorta mellett dönt. Alice bólint, majd az üvegezett pult felé indul.

-              Honnan ismered ezt a cukrászcsajt? – hajol közelebb Dean, miután az említett hallótávolságon kívülre kerül.

-              A játszótérről – felelem. – Hároméves koromban együtt homokoztunk, és azóta elválaszthatatlan barátnők vagyunk. Na jó, gimibe nem együtt jártunk, de amikor itthon voltam, sokat lógtunk együtt, sőt egy nyáron még pincérkedtem is Uttersonék kávézójában – de kirúgtak, mert véletlenül valaki fejére borítottam egy pohár narancslevet -, amit tavaly alakítottak át cukrászdává.

-              Ilyen jóban vagytok, és hazudtál neki? Rossz hatással vagyunk rád – gúnyolódik az idősebbik Winchester.