Mindhárman megfordulunk, és a rendőrség kék egyenruhájában feszítő Josh Shepharddal találjuk szemben magunkat. Dean gyanakvóan méri végig a magas, barna göndör hajú, zöld szemű fiút, aki – bár a szája mosolyog -, igencsak gondterheltnek látszik. Amikor a fiúk megtudják, hogy ő Alice férje, eltűnik a gyanakvás a szemükből. (Nincsenek oda a rendőrökért, és ezen nem lepődök meg, tekintve, hogy jó néhány városban körözik őket sírgyalázásért.) Még jó, mert Josh nem tartozik azon elvetemült rendőrök közé, akik minden gördeszkás gyereket bevisznek az őrsre vandálkodásért. Igazából, ezt csak azért csinálják, mert egy kolostorban nagyobb a bűnözési arány, mint Sioux Fallsban. Épp ezért furcsa, hogy a legjobb barátnőm férje ennyire gondterhelt.

-      Valami baj van? – szalad ki a számon a kérdés. – Szomorúnak tűnsz.

-      Tegnap éjjel meggyilkoltak egy turistát – feleli a srác. – A jelek szerint a szobatársa tette, de a fickó azt állítja, hogy nem emlékszik semmire, ami az elmúlt napokban történt, így a gyilkosságra sem. Azt mondta, az utolsó emléke az, hogy ül a buszon! Letartóztattuk gyilkosság vádjával, mert az ő ujjlenyomatait látni mindenfelé, ráadásul véres az inge, és közben az ártatlanságát bizonygatja. A többiek szerint csak színészkedik, de a szemében van valami, amitől én úgy érzem, igazat mond – magyarázza Josh szomorúan.

-      De ha egyszer az ő ujjlenyomatai voltak ott… akkor ő kellett, hogy legyen a gyilkos – motyogom. – Ki más tehette volna?

-      Nem tudom – rázza a fejét -, de valami azt súgja, hogy ártatlan.

-      Beszélhetnénk a vádlottal? – kérdezi Sam hirtelen.

-      Megnézhetnénk a gyilkosság helyszínét? – kérdezi Dean ugyanakkor.

Tehát feltehetőleg a Természefeletti van a dologban.

Jobban meggondolva, komoly esély van arra, hogy a fickót egy démon szállta meg, de az is lehet, hogy alakváltó… te jó ég…

Alice ekkor tér vissza a sütikkel, melyeket kis híján kiejt a kezéből, amikor meglátja a férjét. Josh ugyanis csak ebédszünetben szokott beugrani hozzá, most pedig még csak fél tizenegy van. A legjobb barátnőmet letaglózzák a turistákkal történtek, éppúgy, ahogy az egész várost le fogják taglózni, ha kiderül, hiszen Sioux Fallsban a cowboyok idejében követtek el utoljára gyilkosságot.

-              Miért érdekel benneteket a tetthely? – faggatja Josht a Winchestereket.

-              Mert… mert kriminológiát tanulok az egyetemen – felei Dean -, és ezért ha bűnügyek közvetlen közelébe kerülök, szeretek körülnézni kicsit. Az öcsém meg jogra jár.

-              Nem is tudtam, hogy Wisconsinban van kriminológia szak – csodálkozik rá Alice.

-              Pedig van – bólintok, miközben a nadrágomba törlöm izzadó tenyeremet.

Meg kéne már tanulnom rendesen hazudni.

Tíz perccel később már a városi cserkészpark felé igyekszünk a főutcán át, de beletelik egy kis időbe, míg eljutunk odáig, ugyanis minden ember, aki szembejön velünk, megállít, és megkérdezi, hogy ki ez a két helyes fiú a sarkamban. Samről és Deanről van szó, akik közül előbb kedvesen mosolyog, míg utóbbi minden negyven év alatti nőnemű lényt megpróbál felszedni. Jellemző… Az a szerencséje, hogy Sioux Fallsban nem laknak kétszáz kilós súlyemelők, akik huszonéves, szőke lányokkal járnak.

Negyed órába telik, míg odaérünk a város szélén felépített, drótkerítéssel körülvett, faházakból álló komplexum, ahová minden Sioux Falls-i gyerek elmegy legalább egyszer, az iskolai tábor keretében. Én is voltam ott egy párszor kislánykoromban. Akkor mennyivel barátságosabbnak tűnt, mint most, a rendőrség sárga szalagjával körülvéve! A tudat, hogy itt megöltek valakit, ijesztővé teszi ezt a kedves helyet.

-              Stella, megtennél nekünk egy szívességet? – hajol közelebb Dean, kizökkentve ezzel a gondolataimból. – Szóval tartanád a törvény őrét, amíg mi körülnézünk egy kicsit?

Már épp visszakérdeznék, hogy miféle törvény őrét, amikor meglátom a kapuban álló Larry Graham őrmestert, amint egy hatalmas csokis fánkot töm a szájába. A magas, nagydarab, őszülő bajszú rendőr azóta van a pályán, mióta az eszemet tudom. Már hároméves koromban a főutcán irányította a forgalmat, csak akkor még nem volt tiszti rangja.

Meg sem kell szólalnom, észrevesz magától is, és öblös hangján rám köszön. Szinte végszóra. Odamegyek hozzá, mire ő a hogylétem felől érdeklődik, majd rákérdez a Nagyi egészségi állapotára is, mire én a gyerekeiről faggatom, egészen addig, amíg nem látom a két Winchestert besurranni a kapun.

Akkor jöhet a témaváltás! Mit játszottak a múlt héten a Sioux Falls-i Kanárik? Az őrmester ugyanis mindet tud a helyi baseballcsapatról, mert a nagyobbik fia tag. Ezért arról is be tud számolni, ki kivel rivalizál, és hogy kinek melyik fehérnemű-modell fényképe van az öltözőszekrényére kiragasztva. Igazából a pókeren meg a műkorcsolyán kívül egyik sport sem érdekel, de mivel Mr. Graham órákig tud a baseballcsapatról szövegelni, Deanék nyugodtan körülnézhetnek a cserkészparkban.

Húsz percig hallgattam a múlt heti, Milwaukee elleni meccs részleteit, amíg Sam és Dean be nem kanyarodtak a kapu felőli utcára és ki nem mentettek. Azzal a szöveggel, hogy haza kell mennünk ebédre. Ami tulajdonképpen igaz, mert egy óra van, és a Nagyi biztosan főzött valami finomat, amolyan búcsúebédet a fiúknak.

-              Úgy néz ki, néhány napig még itt maradunk – jelenti be Dean. – Az egyik faházban ugyanis ként találtunk. Abban, amelyikben a gyilkosság történt.

Kén? Ez biztos valami természetfeletti dologra utal, mert különben nem maradnának. De mi lehet az?

-              Ként a démonok szoktak maguk után hagyni – magyarázza Sam, miután erre magamtól nem jövök rá.

Így, hogy mondja, már emlékszem!

-              A rendőr haverod el tudja intézni, hogy beszélhessünk a vádlottal? – kérdezi Dean.

-              Ki kell derítenünk, benne van-e még a démon. Ha igen, kiűzzük belőle, ha nem, megkeressük – mondja Sam.

-              És gondolom, megöljük – teszem hozzá.

-              Fejlődsz, Stella, fejlődsz – ironizál Dean.