Ahogy elnézem, a két Winchester már kezd megbarátkozni a tudattal, hogy rajtam kívül egyetlen Echolls sem fogja őket a rendes nevükön szólítani.

-              Mrs. Echolls-Grint – szólal meg Dean, ahhoz képest udvariasan, hogy leDave-ezték –, nem megyünk el ma délután. Akadt ugyanis egy érdekes ügy a városban.

-              Hála Istennek! – sóhajt fel a Nagyi megkönnyebbülten.

Örül, hogy végre nincs egész nap egyedül. Azt hiszi, nem vettem észre, de az arca éveket öregedett, mióta én is vadászok, hiszen így már nem csak Anyát félti, hanem engem is; most már bármelyikünk meghalhat szellemüldözés közben.

-              Nézd csak, Stella, mit találtam neked! – lép oda hozzám a Nagyi egy hosszúkás fadobozzal a kezében.

Egy fényesre polírozott pisztoly van benne, hosszú vékony csövén egy névvel: Ethan Rees. Apa.

-              A múlt héten kitakarítottam a garázsban, akkor bukkantam rá – magyarázza a nagymamám. – Apádé volt; egy régiségvásáron vette, aztán belegravíroztatta a nevét. Mindig ezzel járt vadászni, emlékszem rá.

Remegő kézzel veszem kezembe a fegyvert, hogy alaposan megnézem: a nyele fából készült, amely az évek során kissé megkopott, hosszú, fémszínű csövén kisebb-nagyobb karcolások éktelenkednek, de összességében ez egy gyönyörű darab. Még akkor is, ha én nem értek a pisztolyokhoz.

-              Gondoltam, talán jól jönne neked egy saját fegyver – mondja a Nagyi mosolyogva.

-              Köszönöm – felelem könnyes szemmel.

Nem is tudom, miért vagyok ennyire megilletődve. Talán azért, mert nincs sok emlékem Apáról, és most hirtelen megkapom a pisztolyát, amivel annak idején ki tudja, hány természetfeletti dögöt küldött vissza a pokolba. Vajon Anya használta valamikor?

-              Azannyát! – füttyent Dean, amikor meglátja, mi van a kezemben. – Ez egy ’51-es Colt Navy!

Elveszi tőlem a pisztolyt, mert szerinte egy „szakértőnek is meg kell vizsgálnia.” Ujjait végigfuttatja a csövön, párszor meghúzogatja a ravaszt, megnézi a szériaszámot az alján, majd elismerően bólogatva visszaadja.

-              Apádnak volt ízlése – állapítja meg.

És most nem is gúnyolódik, pedig hozzám beszél. Hogy mik vannak!

***

Dean:

A szürke, egyhangú kihallgatószobában egy harmincas éveiben járó, rövid fekete hajú, vékony pasas megszeppenten pislog barna szemével, miközben véres ingét gyűrögeti. Nagyon be lehet tojva az ürge! Pláne, ha tényleg nem ölte meg a szobatársát. Pontosabban ő tette, csak egy démon irányítása alatt. Sam elmagyarázza neki, hogy gyakorló ügyvédek vagyunk, és szeretnénk feltenni neki néhány kérdést. Ügyvédek?! Mi ez a többes szám? Csak ő az, én kriminológiát hallgatok! Ezt ki is kérem magamnak, mielőtt még Stella elszólná magát, hogy a barátainak nem is ezt hazudtuk. Láttam az arcán, hogy erre készült.

-              Higgyék el, nem csináltam semmit! – kiáltja a Frank Wilson nevű vádlott kétségbeesetten. – Azt sem tudom, hogy kerültem ide!

-              Az utaslistán ott szerepel a neve – mondja Sam, halálos nyugalommal a hangjában.

-              Tudom, én jelentkeztem erre a túrára, csak arra nem emlékszem, hogy milyen volt az út idefelé – magyarázkodik Wilson.

-              Mi volt az utolsó emléke? – kérdezem.

-              Az, hogy reggel a buszon beszélgetek egy nővel. Dolgozni mentem otthon, Denverben, amikor a buszin mellém ült egy platinaszőke, harmincas nő. Még sosem találkoztunk előtte, de ő úgy cseverészett velem, mintha évek óta ismernénk egymást. Kérdezősködött a munkám, a családom felől, aztán amikor én kezdtem volna kérdezgetni őt, sokat sejtetően elmosolyodott, majd jött a filmszakadás, és már csak arra emlékszem, hogy a Sioux Falls-i rendőrség letartóztat.

Szóval, hirtelen filmszakadás, és idegen harmincas nők csevegő hangulatban… a pasit tényleg megszállta egy démon, csak kérdés, hogy benne van-e még. De nem szabad, hogy a pasas bármit is megsejtsen, tehát vágjunk szkeptikus fejet, ahogy Sam szokta, ha a csajokról beszélek neki.

-              És mondja, a nő megkínálta valamivel? – kérdezem.

-              Csak nem gondolja, hogy drogoztam?! – csattan fel Wilson. – Könyvelő vagyok!

Épp ezért. A hivatalnokok meglepő dolgokra képesek.

-              Nem, egyáltalán nem, csupán arra vagyunk kíváncsiak, mi okozhatta az emlékvesztést – próbálja megnyugtatni Sam.

-              Mielőtt még rákérdez: nem iszom alkoholt – fonja karba a kezét Wilson sértődötten.

-              Tényleg nem emlékszik, hol volt a gyilkosság pillanatában? – veszem vissza a szót.

Itt Wilson az asztalra csap, és hevesen magyarázni kezdi, hogy fogalma sincs róla, se kép, se hang, nem tudja, mitől lett véres az inge, és hogyan kerültek oda az ő ujjlenyomatai. Mi tudjuk, de ha megmondanánk, szívinfarktust kapna. Tekintetbe véve jelenlegi dührohamát. Vajon benne van még az a rohadék? Nézzük meg!

-              Cristo – szólalok meg hirtelen.

Erre a szóra a démonok összerezzennek, de Wilson meg se hallja, csak bizonygatja tovább az ártatlanságát. Hangosabban is elismétlem, mire hirtelen elhallgat, majd így kiált:

-              Miért mondta azt, hogy „Cristo?”

A démon tehát távozott belőle, és most valószínűleg szabadon garázdálkodik Sioux Fallsban. Hát ez remek.

-              Öhm… így szoktam torkot köszörülni – felelek a kérdésére. – Cristo, Cristo… – ezt prezentálom is.

-              Maga nem normális! – csattan fel Wilson.

-              Én a maga helyében meg se szólalnék – motyogom.

Nem értem, mit pattog, amikor reggel az ő ujjlenyomatait találták meg a hullán meg a késen, és ennek ellenére ártatlannak vallja magát. És még én nem vagyok normális! Kösz szépen!

Az ajtó ekkor kinyílik, és Stella rendőr haverja dugja be a fejét a kihallgatóba, hogy megérkezett Mr. Wilson ügyvédje, úgyhogy le kell lépnünk. Említettem már, mennyire utálom az olyan városokat, ahol mindenki az a tipikus Mr. Rendes Fickó, mint ez a Josh Shephard? Burkitsville-re emlékeztetnek. Brr. Soha nem fogok ilyen városban élni. Ha mégis, lőjetek le.

-              Szóval, a fickót megszállta a démon, ezért megölte a szobatársát – foglalja össze Sam a rendőrségről kifelé menet -, de a rohadék távozott belőle, és most szabadon garázdálkodik a városban

-              Miért pont azt a pasit ölte meg? – kérdezi Stella bátortalanul.

Tizenkét évesen tettem fel utoljára ezt a kérdést, amikor Coloradóban kergettünk egy démont Apával.

-              A démonok a lehető legnagyobb fájdalmat okozni nekünk, de nem minden esetben logikusan választják meg az áldozataikat. Szerintem a maiban semmi ilyesmi nem volt.

-              Pár hete a postást szállta meg – folytatja Stella. – Megtámadott az utcán, nem tudom, emlékeztek-e rá. Ti mentettetek meg.

Hogyne emlékeznénk rá. Akkor néztelek tizenhat évesnek.

-              Nem sok egy kicsit az a két démon? – szólal meg ismét Stella. – Van itt valami, ami érdekli őket?

-              Te laksz itt, neked kéne tudnod!

Egyébként nem mond hülyeséget; tényleg furcsa, hogy egy olyan városban, ahol a Polgárháború óta az emberek csak természetes halállal múlik ki, egy hónapon belül két démon is megfordul. Meg kéne kérdezni Bobbyt, nem hallott-e valamiről, ami esetleg idevonzhatja ezeket a dögöket.

Na jó, amíg ezt elintézem, Sammyék majd utánanéznek Wilson szobatárásnak. ki volt, hol dolgozott, mi a kedvenc színe, hány cukorral issza a kávét, satöbbi.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Bobby repesett az örömtől, amikor beállítottam hozzá a démonokkal kapcsolatos nyűgjeimmel. És akkor is, ha azt állítanám, hogy az autószerelő tud valami olyasmiről, ami esetleg érdekelhet egy démont és itt van Sioux Fallsban. Ennek ellenére mégis este hét után érek vissza az Echolls-házhoz, mert Bobby befogott némi munkára a műhelyben – most épp egy ’88-as Citröent akar helyrepofozni, hogy legyen még egy kocsija, amelyiket emelő nélkül is lehet mozgatni. Bátorkodtam javasolni egy segédet, mire ő majdnem a lábamra ejtette a kalapácsát. Na, ennyit az ötvenes, antiszoc pasasokról.