Ahogy elnézem, Sammy sem nézte ki Stellából, hogy ilyen hangja van. Uram atyám, milyen arcot vág! Úgy áll a szobája ajtajában, mint egy szobor; szeme tágra nyílt, szája tátva – akár még pingponglabdákat is dobálhatnánk bele a lépcsőről.

Oda is megyek hozzá, hogy ezt közöljem vele!

-              Hé, öcskös, tudod, hogy tíz pontot kapnék, ha eltalálnám az orrodat? – kérdezem, a füléhez hajolva.

Nem reagál. Ez már beteges! Na jó, tovább próbálkozom!

-              Ne hozzak egy lavórt, hogy a nyálad ne a padlóra csöpögjön?

-              Hee? – fordul végre felém.

Öregem, az a bamba pofa! Utoljára az állatkertben láttam hasonlót egy kifejlett orángután fején. Nem bírom ki röhögés nélkül!

-              Dean! – kap észbe Sammy.

Erre Stella is abbahagyja a zongorázást, és hátrafordul. Csodálkozva néz ránk, mire én még jobban elkezdek nevetni, Sam meg elpirul.

-              Nahát, Stella, nem is tudtam, hogy ilyen szép hangod van! – szólal meg.

Te jó isten, nem létezik, hogy valaki ennyire fatökű legyen! Na nem baj, legalább jól szórakozom. Még akkor is, ha az öcsém ezzel a gyatra csajozási módszerrel szégyent hoz a Winchester-névre.

-              Nahát, köszönöm! – feleli Stella, és ő is elpirul.

-              Tőlem örökölte – szól ki a konyhából a nagymamája. – Tudják, fiúk, én annak idején még énekeltem a Félkarú Szaxofonosban! – mondja, s egy sóhaj kíséretében nekidől az ajtófélfának.

A Félkarú Szaxofonos, mint megtudom, egy Sioux Falls-i bár volt a hatvanas években, és Mrs. Echolls-Grint gyakran lépett fel ott, persze nem hivatásosan, csak hobbiból. Miután ezt megosztotta velünk, egy Sinatra-örökzöldet dúdolva eltűnik a konyhában.

-              Jutottál valamire Bobbynál? – kérdezi Sam, miután sikerült összeszednie magát.

-              Semmit – felelem. – Hacsak a démonok nem a finom sütikre gerjednek. És ti?

-              Mintapolgár volt – mondja Sam. – A démon valószínűleg ezért szúrta ki magának, ugyanis semmi mást nem találtunk vele kapcsolatban, csak azt, hogy megválasztották a hónap dolgozójának a Marks and Bloomnál.

Egyszóval semmi használható nyom. Nagyszerű.

***

Reggel az ébresztős rádió kelt fel: egy rekedtes hangú pasas, akinek nem emlékszem a nevére, az I feel good-ot énekli, hét óra ötven perckor. Ki az, aki ilyenkor jól érzi magát? Hát én nem, az biztos!

Főleg azok után, hogy az este megalázó vereséget szenvedtem pókerben. A két Echolls egyszerűen legyőzött! (Bocsánat, egy Echolls és egy Echolls-Grint) Stella játszotta a döntőt a nagymamájával! Azon nem csodálkozom, hogy Sam esett ki elsőnek, mert nem tud pókerarcot vágni- ahhoz ő túl bociszemű -, de hogy engem Stella ejtsen ki, ráadásul egy royalflösh-sel?! Mrs. Echolls-Grint pedig mindkét partit megnyerte! Először azt hittem, csak szerencséje van, aztán amikor másodjára is ő nyert, fel kellett szednem az államat a padlóról.

-              Szólhattam volna, hogy Dél-Dakota pókerbajnokával ültök le játszani – heherészett Stella.

Esküszöm, az a nő egy szupernagyi! Ha nekem ilyenem lett volna! Alig hittem, el, hogy ő az állami bajnok, aztán megmutatta a trófeáját, amely a szobájában van, a könyvespolc tetején. A férje halála után kezdett pókerezni, de versenyekre csak öt éve jár, ebből négyszer kijutott az államira, ahol volt már tizedik, huszadik, harmadik, tavaly pedig hülyére vert mindenkit. Stella is neki köszönheti, hogy így játszik. Komolyan mondom, az Echolls-család csupa meglepetés.

-              Híreink következnek – recsegi egy férfihang a rádióból. – Az új pápa nehezen illeszkedik be, Irakban öngyilkos merényletet hajtottak végre egy kocsmában, éjjel brutális gyilkosság történt a helyi cserkészparkban.

Egy másik hang bemondja a rádió szlogenjét: Sioux Falls: már 98 megahertzen! Ennek hallatán úgy ugrok ki az ágyból, mintha sündisznók feküdnének alattam, és ezt csak most vettem volna észre. Az a rohadt démon! Letrappolok a lépcsőn, és meg sem állom Sam szobájáig, ám csak az ajtóig jutok el, amely félig nyitva van. Ez arra enged következtetni, hogy az öcskös nincs egyedül. Erre kíváncsi vagyok…

-              Hogy mi? – kiáltja Sammy meglepetten. – Az a rohadt démon!

Tíz perccel később már a cserkészpark kapujában ácsorgunk a rendkívül feszült Josh Shephard mellett.

-              Nagyon úgy néz ki, hogy két gyilkos van – magyarázza a rendőr idegesen Stellának-, ugyanis Wilson még a cellájában van; magam ellenőriztem, mielőtt idejöttem. Mert gondolom, annyira nem hülye, hogy kiszökjön, megöljön valakit, aztán visszaüljön a cellába!

-              Josh! – az a rendőr kacsázik oda hozzánk, aki tegnap itt strázsált. – Nem fogod elhinni, mit találtunk a holttest mellett!

-              Csak nem ként? – kérdezi Josh fáradtan.

-              Helyes válasz! Jamesék átkutatják a szobákat, nincs-e valakinél kén, mi meg kihallgatjuk a turistákat. nagyon le vannak törve szegények. Nem jössz?

Azzal a két rendőr, ránk ügyet sem vetve elindul a tűzrakó hely körül gyülekező csoport felé. Stella utánuk ered, mi pedig Sammel a sárga szalaggal körülvett faházhoz osonunk. A téglalap alapú, kétágyas szobában óriási a felfordulás: a fakó lila függöny leszakadt, a ruhákat, törölközőket és egyéb használati tárgyakat a szélrózsa minden irányába szórták szét, a padlón sötétvörös tócsák, a levegőben vér-és kénszag keveredik egymással – ez jellemző a démoni jelenlétre.

Hmm… az alvadó vérből remek pontösszekötős játék lenne, ha nem valami nonfiguratív ökörség lenne a végeredmény. Basszus, semmit sem tudok kihámozni belőle! Még Sammy se, pedig ő egyetemista.

-              Valaki jön! – suttogja az öcsém, és beránt a plafonig érő laminált faroslemez szekrény biztonságos takarásába.

Most már én is hallom a közeledő lépteket. Bakker, ha itt találnak minket a fakabátok, nekünk annyi!

-              Fiúk, itt vagytok? – kérdezi egy halk, bátortalan női hang.

Hála az égnek, csak Stella az. Ezek szerint nem tartott sokáig a kihallgatás.

Kilépünk a szekrény mögül, és csak azt látjuk, hogy a kiscsaj az ajtóban áll, kezét a szájára szorítva, miközben tágra nyílt szemmel bámulja a szobában uralkodó káoszt. Még mindig nem szokott hozzá a vér látványához. Pedig azt hinné az ember, hogyha össze volt zárva Heather Phillipsszel, immunis lett rá valamennyire. De nem lett. Sammy, a jó kisfiú, persze azonnal mellette terem, és kitereli a faházból.

-              Igazán összeszedhetnéd már magad – közlöm Stellával hidegen. – Különben is, a hulla már nem volt ott.

A lány lehorgasztja a fejét, így szőke haja az arcába hullik. Van egy húszasom, hogy már megint bőg!

-              Megtudtál valamit? – kérdezi tőle Sam kedvesen, majd vet rám egy szúrós pillantást. Ne nézzél így, öcsi, nekem van igazam!

-              Meredith Carter a tettes – hangzik a válasz némi hallgatás után. Nocsak, a csaj most aránylag gyorsan helyrerázódott! – Este még látták a szalonnasütésen, de már akkor is furcsán viselkedett. Reggelre pedig nyoma veszett. Sioux Falls teljes rendőrállománya keresni fogja. Joshék nagyon kivannak, nem értik, mi folyik itt.

Valóban nem, de ha tudomásukra hoznánk az igazat, aligha hinnék el. Ahogy elnézem ezt a Josht, még a Szellemirtókat sem látta. Pedig jó film az, még akkor is, ha protonágyúval lövöldöznek arra az óriás Michelin-figurára.

-              Tehát meg kell találnunk Meredith Cartert – összegez Sam. – Lehetőleg hamarabb, mint a zsaruk.

-              Valahogy úgy – helyeslek. – Csak ahhoz előbb tudnunk kéne, hogy néz ki.

***

Meredith Cartert délután ötkor találták meg; már alig élt, amikor a Shephard gyerek kimentette a vízesésből, ahová azért vetette magát, mert nem tudta elviselni, hogy megölte azt a pasast. Josh karjaiban halt meg. Szegény csaj; nem lettem volna a helyében, amikor reggel magához tért a holttest mellett, egy másik faházban. Az öngyilkosság arra enged következtetni, hogy a démon még mindig a városban van, és nem tudjuk, ezúttal kit szállt meg. Fantasztikus. Említettem már, hogy utálom azokat a dögöket?