-              Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy anyukám az Electric Eye-nál dolgozik? – kérdezem, mire a barátnőm bólint. – Nos, ez nem igaz. Anyukám sosem dolgozott semmilyen elektronikai cégnél és nem is járt üzleti utakra.

-              De mindenki úgy tudja, hogy az Electric Eye-nál van! – vág közbe Alice.

-              Én is úgy tudtam, csak aztán Anya elment egy üzleti útra, és nem jött vissza. Amikor hazajöttem az egyetemről, a Nagyi átadott nekem egy levelet, amit Anya írt. Közölte velem, hogy az Electric Eye hazugság volt, ő igazából démonvadász: démonokat, szellemeket és egyéb természetfeletti lényeket gyilkol.

Legjobb barátnőm megrázza a fejét; nem tudja hova tenni, amit az előbb hallott. Én se tudnám a helyében. Végül csak ennyit bír kinyögni:

-              Stella, szellemek nem léteznek.

Biztos voltam benne, hogy így fog reagálni, mégis bosszant a dolog. A gyomrom összerándul a testemen végigfutó haraghullámtól, és úgy érzem, a füleim lángra kaptak.

-              Egy hónapja még én is ezt gondoltam – folytatom, meglepően nyugodt hangon -, de azóta megölték a szobatársamat, eltűnt az anyukám, sírt gyaláztam, majdnem kinyírták az egyik barátnőmet, és kétszer majdnem én is meghaltam, hála ezeknek a rohadt dögöknek!

Már remegek a dühtől. Ha ő is ott lett volna, nem viselkedne így! Feláll a kanapéról, odajön hozzám, s szemében szánalommal vegyes aggodalom ül.

-              Stella, mi a franc van veled? – kérdezi. – Megváltoztál mostanában. Hirtelen eltűnsz, aztán levágatod a hajad, megint eltűnsz két hétre, és hazahozol magaddal két fura srácot, akiket tuti nem az egyetemen ismertél meg! Biztos ők rángattak bele ebbe a démonos baromságba is.

-              Nem igaz! – kiáltom, a haragtól lángoló arccal.

A düh átjárja az egész testemet, s úgy érzem, mintha forró szélrohamként törne fel belőlem. A falakon ekkor megremegnek a képek, a polcon összekoccannak a poharak, és Alice rémülten lép hátra.

-              Megmentették az életemet – mondom, miután kissé megnyugszom. – Többször is. És most azért mentek el, hogy a te férjeden segítsenek, ugyanis a démon, amelyik megölte a turistákat, megszállta Josht!

-              Azt akarod mondani, hogy a férjemet egy olyan valami szállta meg, ami nem is létezik? – csattan fel a barátnőm.

-              Alice, a rendőrök azért nem tudják, ki áll a gyilkosságok mögött, és azért nem találnak indítékot sem, mert ez az egész nem ember műve! – Már megint érzem magamban a lángoló haragot. – Szerinted miért történt újabb gyilkosság, miután letartóztatták Frank Wilsont? Szerinted miért ölte meg magát Meredith Carter és miért volt Josh olyan furcsa?

-              Talán csak elfáradt. – A lány próbál valami reális indokot keresni a férje viselkedésére. A szeme könnyes, az arca sápadt, a hangja remeg – fél.

-              Ha csak szimplán fáradt lett volna, te most nem lennél itt – vetem ellen. – Értsd már meg, hogy nem hazudok!

Mivel más nem jut eszembe, megmutatom neki az ujjbegyeimen lévő vágásokat.

-              Ez nem konyhai baleset műve! – teszem hozzá, látva a kételyt Alice szemében.

Legjobb barátnőm a fejét rázza, arcán könnyek csorognak; még mindig nem tudja, mit higgyen. Vagy csak én vagyok ennyire naiv, és nagyon jól tudja? Rám emeli szánalommal, megbánással és lenézéssel teli tekintetét. Tehát nem hisz nekem.

Ám mielőtt bármelyikünk bármit mondhatna, csengetnek. Ez visszazökkent a valóságba. A csengetés megismétlődik, mire az ajtóhoz sietek. Biztos a két Winchester jött vissza. Remélem, el tudták kapni a rohadékot, és jól vannak. Kinyitom az ajtót, s már üdvözülném a fiúkat, amikor meglátom, ki áll a ház előtt: fekete cipős, szövetnadrágos, a rendőrség kék ingét viselő, barna göndör hajú fiatalember, arcán – tőle szokatlanul - gunyoros mosollyal.

-              Josh! – suttogom.

-              Hello, Stella – szólal meg búgó hangján, s eddig sunyin csillogó zöld szemei feketén felizzanak.

Sam:

Shephardék három utcára laknak az Echolls-háztól, egy kétszintes, vajszínű épületben, ahol egyetlen villany sem ég, a ház előtt viszont ott áll Josh szolgálati autója. Dean pisztollyal és szentelt vízzel felszerelkezve megy be körülnézni, míg én ördögűző szövegeket keresek Apa naplójában, az Impala anyósülésén.

Az utca csendes, egy lélek sem jár arra, a házakban még ég a lámpa, szól a tévé, az emberek nyugodtak. Mi van, ha túlságosan azok? Ha a démon-Josh végzett velük, és ott fekszenek a padlón elmetszett torokkal? Beleborzongok a gondolatba. Na jó, térjünk vissza az ördögűzéshez!

Belemerülök a latin szövegekbe, ám alig telik el néhány perc, a telefonom csörgése visszaránt a valóságba. Kibányászom a készüléket a zsebemből, melynek kijelzőjén ismeretlen szám villog.

-              Tessék, Sam Winchester.

-              Sam, maga az? – hallom Mrs. Echolls-Grint ideges hangját.

Sam? Most komolyan a nevemen szólított? El se hiszem!

-              Mrs. Echolls-Grint, valami baj van? – kérdezem.

-              Josh itt… – nyökögi a nő, s a hangja elcsuklik.

Stella tehát jól gondolta: a fiatal rendőrt szállta meg a démon, és most Echollséknál van. A gyomrom görcsbe rándul, a szívverésem felgyorsul, és csak arra tudok gondolni: oda kell mennünk, segíteni nekik.

-              Mrs. Echolls-Grint – szólalok meg rekedtes hangon –, itt van még?

-              Igen, itt.

-              Hol a démon?

-              A nappaliban, Stelláékkal. A… azt hiszem, még élnek. Lemegyek megnézni…

-              Inkább maradjon, ahol van! És vegyen magához szentelt vizet. Hol van most?

-              A szobámban.

-              Akkor menjen át a lányáéba, ahol a bátyám szokott aludni, és az éjjeliszekrényen talál szentelt vizet. Mindjárt ott leszünk.

Azzal leteszem a telefont, és kikeresem benne Dean számát.

-              Sammy? – hallom a bátyám meglepett hangját.

-              Dean, a démon Echollséknál van – hadarom egy szuszra. – Most telefonált Stella nagymamája.

Csak a bátyám káromkodását hallom, aztán csend lesz. Egy perc sem telik bele, és százhússzal hajtunk el Josh és Alice házától.

Echollsék vörösesbarna bejárati ajtaja tárva-nyitva, a lámpák alig pislákolnak. Deannel felhúzott pisztollyal és szentelt vízzel a kezünkben lopódzunk be. A szívem kalapál, a szám kiszárad – csak nem aggódom? Az előszobában azon kapom magam, hogy Stellán jár az eszem. Remélem, még életben van, mert ha nem, kiválasztom a legfájdalmasabb ördögűző módszert, hadd szenvedjen a rohadék!

-              Nyugi, öcskös, a csajod még él – mondja Dean, s arcán kaján vigyor fut át.

Ekkor látom meg Stellát a nappali sárga falához tapadva, néhány centivel a föld fölött. Arca torz a fájdalomtól, szeméből könnyek csorognak, és nem messze tőle Alice fekszik a padlón, eszméletlenül. A bennem fortyogó düh egy pillanatra sötét homályba borítja az agyamat, már-már arra késztetve, hogy rohanjak rá a démonra, ám ebben a pillanatban Mrs. Echolls-Grint jelenik meg a nappaliban, és önti nyakon a démon-Josht egy flakon szentelt vízzel. A srác hörögve-füstölögve kétrét görnyed, a Szupernagyi (mert ebben igaza van Deannek) tarkón vágja egy biológiai lexikonnal, minek köszönhetően Josh Shephard zsák módjára terül el a padlón. Dean és én alig térünk magunkhoz a meglepetéstől, csak nézünk hol egymásra, hol az idős nőre! Stella sem igazán fogja fel, mi történt, egész testében remegve nézi a földön fekvő srácot. A következő pillanatban pedig már zokogva ölelgeti a nagymamáját. A bátyám összekaparja Josht a padlóról, és a konyhába viszi, én meg Alice-hez lépek, kitapogatom a pulzusát. Még él. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.

-              Mi… mi van vele? – kérdezi Stella sírós hangon, a nagymamája válla fölött pillantva rám. – Ugye nem… nem halt meg?

Megrázom a fejem, mire a lány ismét felzokog – ezúttal a megkönnyebbüléstől.

-              Mrs. Echolls-Grint – néz be Dean a konyhából -, kérhetnénk valami sálat vagy ilyesmit? Az ördögűzéshez kellene, hogy a démon ne tudjon elmenekülni.