Szemem előtt egyszer csak elhalványulnak a betűk, és helyettük a plafonhoz tapadt Jessica képe jelenik meg, amint üveges szemmel néz rám, hamuszürke arccal, mely a sötétben inkább kéknek látszik. Szívemet jéghideg kézként szorítja össze a fájdalom.

-              A te hibád – hallom Josh hangját a háttérben. – Miattad halt meg. Mert nem mondtad el neki az igazat, inkább hazudtál, titkolóztál…

Igaza van, tényleg miattam történt. Talán ha bevallottam volna neki, ha tettem volna valamit azért, hogy ez ne történjen meg…

-              Sam! – Dean hangja visszazökkent a valóságba. – Ne figyelj rá, olvass!

Veszek egy mély levegőt, s próbálok Apa naplójára koncentrálni, de hiába: a kép szinte beleégett az agyamba, Josh gunyoros hangja pedig vékony füstcsík módjára kígyózik körülötte.

Hazudik, hazudik… ne hallgass rá, a naplóra figyelj…

Már szinte üvöltöm a latin szavakat, hogy túlkiabáljam a démon vádjait, amikor velőtrázó ordítás rázza meg a konyhát, és Jessica rémült arca szertefoszlik. Josh feje hátracsuklik, szájából fekete, füstszerű anyag áramlik ki, majd tűnik el a padlóban – a démon távozott belőle.

A kiabálásra Stella és a nagymamája is megjelennek, ám megtorpannak az ajtóban, ugyanis pont látták, ahogy az a rohadt dög bekúszik a padlócsempe alá.

-              Josh él még? – kérdezi Stella bátortalanul.

Deannel a székhez kötözött élettelen testre nézünk, amely jelenleg egy kikapcsolt állapotban lévő robotra emlékeztet lehajtott fejével és begörbült hátával. Még lélegzik.

-              Megmarad – feleli a bátyám. – A cukrászcsaj?

-              Ébredezik – válaszol Mrs. Echolls-Grint.

Dean bólint, majd az ájult Josht kezdi el ébresztgetni, s munkája eredményesnek bizonyul, ugyanis a srác olyan hévvel kapja fel a fejét, hogy a bátyám csak gyors reflexeinek köszönheti az orra épségét.

-              Hol vagyok? – kérdezi a fiatal rendőr meglepetten pislogva körbe. – Miért kötöztetek a székhez?

-              Önvédelemből – von vállat Dean.

-              Hogy kerültem ide? – kérdezősködik tovább Josh.

-              A saját lábadon jöttél – lép közelebb hozzá Stella.

-              De… én… én nem is emlékszem ilyesmire! – kiált fel a fiú rémülten. – Utoljára Meredith Carter holttestét láttam, a vízesés partján! A karomban tartottam, amikor hirtelen minden elsötétült, mintha fejbe vágtak volna, de nem éreztem fájdalmat. Ti tudjátok, mi történt?

Összenézünk Deannel, majd belefogunk a magyarázatba a démonokról. A srác döbbenten hallgatja, eleinte el sem hiszi, amit mondunk, később azonban rájön, hogy még mindig ez a legkézenfekvőbb lehetőség. Mégis letaglózza, amikor a két Echolls megerősíti mindazt, amit az imént hallott tőlünk. Azon, hogy a szupernagyi egy szótárral tette őt ártalmatlanná, már meg sem lepődik. Sem a hajából csöpögő szentelt vízen. Homlokráncolva próbálja összerakni a fejében az imént elhangzottakat, miközben Dean leszedi róla a színes, kötött sálakat, melyekkel a székhez kötöztük.

-              Ugye nem öltem meg senkit? – kérdezi Josh kétségbeesetten.

-              Azt hiszem, nem – felelem. – A biztonság kedvéért be kéne nézni a szomszédjaitokhoz.

-              És Alice? Ő jól van?

-              Hellyel-közzel – válaszol Stella, némi nehezteléssel a hangjában. – A nappaliban van.

A fiú erre felpattan a székről, és az ajtó felé indul, ám a küszöbnél még visszafordul:

-              Ugye ez az egész nem komoly? – kérdezi. – Nem lehet, hogy csak álmodtam ezt az egészet?

-              De szeretném én is ezt hinni! – sóhajt fel Dean gunyoros hangon.

***

Két nap telt el a démon-ügy óta, amikor is utoljára láttuk Josht és Alice-t. Nem jártak nálunk, nem is telefonáltak. Frank Wilsonnak holnap lesz a tárgyalása, és nem sok esélye van a börtön elkerülésére, hiszen nem tudja bizonyítani, hogy megszállta egy démon. Ez annyira igazságtalan!

Ekkor az utcáról nyugtalanító zörgés hallatszik, majd egy meglepett kiáltás. Felpattanok a tornácról, és a hang irányába indulok. A sarkon Stella kék biciklijét látom, első kerekével a bokorban. Te jó isten…

A kerékpár gazdája könnytől maszatos, összekarmolt arccal kecmereg ki a sűrű növényzet mögül. Karján horzsolások, fehér nadrágján hatalmas szakadás éktelenkedik, és itt-ott zöld foltokat lehet rajta felfedezni. Ahogy ránézek, erős késztetést érzek arra, hogy megöleljem, hogy megvigasztaljam.

-              Mi történt? – kérdezem.

-              A… Alice – nyökögi elcsukló hangon. – Bementem a cukrászdába, hogy… hogy beszéljek vele, de nem jött ki, pedig tudtam, hogy bent van, mert hallottam a hangját! Megkérte Richardot, mondja azt, hogy nincs ott.

Tehát megtörtént a szembesülés azzal, hogy nem mindenki tolerálja, ha démonvadász az ember. Az sem kellemes dolog, ha egy idegen néz teljesen őrültnek emiatt, az meg főleg nem, ha a legjobb barátnőd gondolja ezt rólad. Szegény Stella!

-              Nem akar látni, pedig tudja, hogy nekem van igazam – zokogja. – Nektek is el kellett viselnetek az ilyesmit?

Csak akkor, ha valakinek elmondtuk, mivel is foglalkozunk valójában. Cassie is azért szakított Deannel, mert a bátyám bevallotta neki az igazat, a csaj meg azt hitte, ez csak amolyan lekoptató duma.

Kiszabadítom Stella biciklijét a bokorból (a kormány elgörbült, az első keréknek annyi), majd a lány rázkódó vállát átkarolva a ház felé indulok.

-              Előfordult már – válaszolom meg előző kérdését.

Furcsa, de most valamiért úgy érzem, Jessica is lapátra tett volna, ha beszámoltam volna neki erről a démonos-szellemes dologról, pontosan úgy, ahogy Cassie Deant, mégis bánom, hogy nem mondtam el. Vagyis… inkább azt, hogy nem segítettem rajta, nem akadályoztam meg a halálát, amikor megtehettem volna!

Az előszobába érve Stella megköszöni, hogy elhoztam a biciklijét, majd elnézést kér és felmegy a szobájába. A következő pillanatban LeAnn Rimes hangja zengi be az egész házat.

-              Mi ez a nyálas zene? – lép ki Dean a fürdőszobából, alsógatyában. – Tisztára, mintha Valentin-nap lenne!

Röviden felvázolom neki, mi történt, mire ő csak ennyit felel:

-              Mindig tudtam, hogy Shephardék túl normálisak ehhez. Abba a cukrászdába se megyek többet!

Elmosolyodok. Egy darabig mindketten hallgatunk, aztán eszembe jut az a cikk, amelyet nem sokkal Stella biciklibalesete előtt olvastam az újságban: egy házibulin egy lányt a saját hajával fojtottak meg. Ebben az a durva, hogy nyoma sem volt erőszakos behatolásnak, az áldozat azonban minden bizonnyal egyedül tartózkodott a pincehelyiségben, és ami a legkülönösebb: amikor megtalálták a holttestét, eredetileg vállig érő haja hirtelen megnőtt. Erről az ügyről eszembe jutott valami!

-              Dean, mi lenne, ha magunkkal vinnénk Stellát a következő vadászatunkra? – kérdezem. – Ma reggel ugyanis találtam egy érdekes esetet Új-Mexikóban.

-              Szerinted attól jobban érezné magát, ha újabb hullákba botlana?! – kérdez vissza a bátyám ingerülten.

-              Talán nem, de a vadászat talán elterelné a gondolatait Alice-ről! – vágok vissza.

-              Egyszerűen csak nem akarsz tőle elszakadni – vonja le a következtetést Dean. – Közös vadászat helyett miért nem hívod el valahová?

Már megint ezzel jön! Nem akarok randizni senkivel, Stella csak a barátom, és szeretnék segíteni neki! Miért nem lehet ezt megérteni?! Ezt részletesen ki is fejtem a bátyámnak, aki ezek után csak ennyit mond:

-              Oké, tegyük fel, hogy elvisszük magunkkal, de ő vajon velünk akarna jönni? És a szupernagyi? Szerinted elengedné?

-              Talán kérdezzük meg! – vetem fel.

-              Rendben. Enyém a nagyi, tied a kiscsaj – azzal kislisszol a kertbe, én    pedig elindulok felfelé a lépcsőn, LeAnn Rimes hangja után.